Makk ász az olajfák hegyén
A regényről megjelent kritikák
Amit tudni akarunk a nyulakról
Kerékgyártó István
Makk ász az Olajfák hegyén
(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003)
Aligha kérhetjük számon Kerékgyártó Istvánon, amiért képes nevetni a hatvanas éveken. Nemcsak kell, de lehet is élni minden időben - e történelmi tapasztalat köré szövi ugyanis regényét. Nincs az a kor, amelyik ne kínálna elegendő alkalmat és érvet az elviseléséhez, az elfogadásához. Ilyen, elégséges érv lenne, hogy akkor voltunk fiatalok, akkor szereztük a világ megértéséhez szükséges tudásunk legjavát. Akkor öltöttek alakot későbbi, meghatározó érzéseink, elszánásaink, amelyekből aztán engedtünk, vagy amelyekhez körömszakadtáig ragaszkodunk.
Ez persze már a felnőtt nézőpontja, a visszarévedés a félmúltba, az akkor volt elbeszélése, mintha csak ma lenne.
És ez Kerékgyártó István írói módszere is: a felnőttség bölcsességével, nagyvonalúságával, és nyelvezetével, de mégis csak gyerekként az időbe helyezkedve beszélni a hatvanas évek legelejéről.
Ahogyan a felnőtt a gyermek szemével nézni képes, ez önmagában is a humor lehetséges forrása. De ebben a regényben ez a látásmód csak segít ábrázolni a derűset a választott kor és környezet visszásságainak felmutatása közben.
Így sem könnyű: a hatvanas évek eleje komor időszakként a kádári konszolidációba kényszeríti Magyarországot. Ennek alapélménye nehezen nevezhető vidámnak. Még kiszámíthatatlan az államgépezet: 56 cselekvő hősei a temetőkben, börtönökben, a határokon kívül, s csak sejteni lehet, hogy pontosan mi is lesz az ára a viszonylagos jólétnek. Ahol a politikai részvétel nem érték, még ott is a szabadság (önkéntes?) korlátozását jelenti a politikai részvételről való lemondás. Ugyanakkor képtelenség kívül helyezkedni a politikán - a kor abszurd érzése fogalmazódik meg az ,,aki nincs ellenünk, az velünk van"-tézisben, az állam lojalitás iránti igényében. Ha nem foglalok állást, akkor is állást foglalok.
Ezt használja regényében Kerékgyártó István, háttérként: a történet elbeszélőjének ez a közeg mellékes, szinte csak perifériálisan látja, annyira semmiképpen sem élesen, hogy megfogalmazhatná: a kihátrálás szándéka is legalább úgy hitelesíti az állami törekvéseket, miként az azonosulás szándéka. Csakhogy miközben a politika számára legalábbis közömbös a nem szembeszegülő emberek érzése (hiszen az ember csak eszköz, hivatkozási alap a hatalom megtartása közben), az emberek számára semmiképpen nem közömbös a politika.
Eltérő módon válnak ezért nevetségessé a regény szereplői. Leginkább az alulképzett pártember, aki a megfelelés erőfeszítései közben kénytelen rádöbbenni: nincs miért és nincs mivel azonosulnia. Az elvárások mögött nincsenek sem egyszerűen, sem bonyolultan megfogalmazható eszmék. Ezt rajta kívül szinte mindenki tudja, a többséghez kellene tehát igazodnia, vagy ahhoz a praktikus kisebbséghez, amelyik nem lázad ugyan az eszköz volta ellen, de legalább annyira használja a politikát, mint az őt.
Kerékgyártó István, gyermekhősével együtt, nevet ezen az emberen, de nem neveti ki. Olyan, neki való sorsot talál, amelyet még képes átlátni: a nyulászkodásban lelheti meg az élete értelmét. A nyulászkodás egyben a hatvanas években megalapozódó késői államszocializmus, a kivonulás metaforája is lehet: a megélhető tágasság, a társadalmi horizontok helyett a szűkös nyúlketrec és a nyúl gané. Elvszerű élet helyett lassú gyarapodás. A magány a közösséginek mondott társadalomban. Közép-európai kisszerűség a gigászi akarások tövében.
Kerékgyártó István nemcsak ezen ellentmondások felismerésében erős, de azoknak az alakoknak az ábrázolásában is, akiknek aligha csak egy elbeszélés erejéig volt közük ehhez a korszakhoz.
Az író viszonya teremtményeihez a szeretet: nem kell felmentenie őket, sem megértenie. Olyanok amilyenek. Kiismerhetőek és kiismerhetetlenek. Ha már valakinek, magukon kívül senkinek sem tartoznak elszámolással.
Furcsa is lenne egyébként, ha hőse bőrébe bújva ítélkezne. Elvégre kegyes elbeszélőjéhez: nem hagyja, hogy ebben a történetben igazán felnőtté érjen, valódi választásokat kényszerítsen rá az élet. Nem kell egyebet tennie, mint saját érzéseire figyelnie, és azokra az emberekre, akik fontosak neki, és akik élnek, hitek és tévhitek árnyékában. A hitek és a tévhitek csak annyiban fontosak a regénybeli gyerek számára, hogy nem akar ezek és az ezekkel élők eszköze lenni. Inkább csak ösztönös elutasítás ez, még nem tudatos választás. Nem szembehelyezkedés párttal, egyházzal, az apák és az anyák világával, amely bármiféle magyarázattal a mindenkori jelenhez igazítható. Az ártatlanság: ellenpont, amihez képest a visszás még visszásabb, a távoli még távolibb. A bumfordi még bumfordibb.
A Makk ász az Olajfák hegyén nem nosztalgiaregény. Hangvételéből hiányzik a K und K-kedélyeség. Nem mentegeti sem a korszakot, sem a szereplőit. Csak ábrázolja őket. Emberségesen, amennyire csak emberségesnek lenni képes egy gyerek, vagy egy író, aki megpróbált ismét egy gyerek szemével látni.
[ « Vissza ]