Rükverc
A regényről megjelent kritikák

Műút - 2012/5
http://www.muut.hu/korabbilapszamok/035/lengyel.html

műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Lengyel Imre Zsolt
Változatok szenvedésre
(Kerékgyártó István: Rükverc. Kalligram, 2012; Inkei Bence: Mirelit. L’Harmattan, 2012; Darvasi László : Vándorló sírok. Magvető, 2012)

A kisformákból összeálló nagyforma igencsak közkedvelt képletté vált az elmúlt évek magyar irodalmában: művek tömege ringatózik ma már a műfaji behatárolhatatlanság tengerén az egy tömbből faragott regényen innen, a novellagyűjteményen túl. Most három kötetről lesz szó, és nyilvánvaló, hogy e három friss kötet szerzői is mind — ahogy Svébis Bence írta nemrég Darvasiról — rövidtávfutók alapvetően: egyetlen pálya ugyan az egész könyv, ám ők rövidebb szakaszokban teljesítik.

* A kötetépítési megoldások fontossága Kerékgyártó István könyve esetében a legszembeötlőbb. Már annak címét (Rükverc) sem nagyon lehet másra vonatkoztatni, mint arra a módra, ahogyan a szöveg szakaszai elrendeződnek: az elsőben megtalálják a főhős, a hajléktalan Vidra Zsolt meztelen holttestét, aki azután majd az utolsóban születik meg. A kötet egésze azonban nem a visszafelé lejátszott film logikáját utánozza: az egyes fejezetek Vidra életének egy-egy, a könyvben előrehaladva egyre korábbi eseménye köré szerveződnek, azok narrációja azonban már a múlttól a jövő felé tartó időkezeléssel dolgozik — az egyes epizódok között pedig rések maradnak, egyetlen fejezet sem onnan folytatódik, ahol a következő abbamarad. A születés és halál mint sarokpontok az életrajzi elbeszélés hagyományára utalnak félreérthetetlenül, ami azonban itt epizódok sorára hullik szét — a Rükverc legfőbb ambíciója pedig mintha éppen ennek az igencsak gazdag hagyománynak az újragondolása és az élettörténet elmondását óhatatlanul irányító metanarratívák kicselezése lenne. A történet feltördelésének legfőbb hozadéka ugyanis ezúttal is az, hogy nem képződik meg egy olyasféle elbeszélői alak, akit az olvasó az egész kötet elbeszélőjének gondolhatna, és aki a történet alakításával-elmondásával kapcsolatos globális céljait és attitűdjeit jelezhetné; annál is inkább, mivel az egyes szövegek egyáltalán nem látszanak tudni egymás létezéséről, amit a legvilágosabban azon információk mutatnak, melyek a szövegben — feleslegesnek tűnő módon és az ismétlés tényére nem is reflektálva — többször előkerülnek.

Ugyanakkor ha az egyes fejezetek elbeszélőit nem is lehet összevonni, azokat egymástól megkülönböztetni sem tűnik egyszerűnek — legalábbis hiába nyilvánítják ki autonómiájukat a novellisztikusan megkomponált egységek, narrátoraik egyetlen esetben sem válnak karakteres, megragadható alakká; bár stilárisan viszonylag nagy a különbség mondjuk a több részből álló, vágásokkal operáló Lezárt ügy és az anekdotaszerű Akasztott ember között, mindkettőben — és a kötetben mindenhol — egy történetvilágon kívüli, potenciálisan mindentudó elbeszélő hangját halljuk, és sosem derül ki róluk, hogy kicsodának is kellene gondolnunk őket. Ez a realista hagyományt idéző narráció jelentős fordulatot jelent Kerékgyártó pályáján, hiszen előző művei mind sokkal reflektáltabb formákat (megtalált-kommentált feljegyzések, szubjektív visszaemlékezés, emlékirat) használtak — a Rükverc esetében csak az bonyolítja némileg a helyzetet, hogy az első fejezet a szerző első (Vagyonregény), az utolsó a második regényéből (Makk ász az olajfák hegyén) vesz át részleteket, összekötve mintegy a maguk helyén gondos hitelesítő eljárásokat alkalmazó szövegeket, áttételesen — és igen halványan — magát is hitelesítve ezáltal.

A mindentudó elbeszélőkre mindenesetre szükség látszik lenni, hogy az első fejezet által felvetett kérdésre választ lehessen adni: a történetbeli nyomozók ugyanis azzal szembesülnek, hogy a halott hajléktalan múltja rekonstruálhatatlan, hiszen „az utcán senki se beszél a múltjáról. […] Ott csak a ma van. Se tegnap, se holnap” (16); a hajléktalanként töltött időszakot megelőző élet története, mely a gyilkosok közvetlen indítékán túlmutató magyarázatát adhatná Vidra halálának, csak ebből a nézőpontból válhat hozzáférhetővé. Az azonban hamar kétségessé válik, mennyiben tekinthető a Rükverc novelláinak egymásutánja valóban ezen ígéret teljesülésének: hiszen az életrajzi szerkezet felbomlasztása éppenséggel a kauzális hálózat szétszakadását eredményezi, az izolált történettöredékek között csak esetlegesen, az egyes novellákban olvasható explicit utalások mentén teremtődik összefüggés. A struktúra célja mintha éppen az lenne, hogy a szöveg oldaláról lehetőleg elhárítsa egy egységes narratíva kiépülésének lehetőségét, elbeszélő és olvasó tudásmennyiségének szokásos aszimmetriáját megfordítva elbizonytalanítson és projekciónak minősítsen minden átfogó magyarázatot. Így a kötet termékeny feszültséget teremt a lezárt élettörténet által az olvasóban kiprovokált determinista logika és az egyes novellák esetlegességet sugalló izoláltsága között.

A Rükverc legfontosabb dilemmáját ugyanis nyilvánvalóan e két pólus közti ingadozás jelenti. Minden történet Vidra életéből származik, tehát szükségszerűen része a halálához vezető okok hálózatának, ez az összefüggés azonban a kötetben előre haladva egyre kevésbé evidens. Vidra az első három novellában hajléktalan, a következő kettőben bűnöző, a továbbiakban azonban már az emberi lét normális szféráiban mozog. A novellák egymástól való függetlensége pedig egyenrangúsítja az azokban olvasható eseményeket: a szöveg épp olyan intenzitással kínálja fel a végső fejlemények okaként Vidra kirúgását a rendszerváltáskor (Éjjeli szolgálat), az anya pszichés problémáit (Dodi és Cicus), vagy azt, hogy az apa visszaeső bűnöző (A nagy buli), mint a mauthauseni lágermúzeum meglátogatását (A kis Rambo) vagy azt, hogy a katonaságban egy felettese részegen nyakon lőtte magát (Nyaklövés). Miközben a novellák sora nem kényszerít ki egyértelmű értelmezési ívet (mely mondjuk az egész élettörténetet hanyatlási folyamatnak mutatná: Vidra a szövegekben változatos szerepekben bukkan fel, és sokszor egyáltalán nem ő az, akinek alakja az adott novellában felkeltheti az olvasó szánalmát), és ellehetetleníti a banális anticipációkat, több érdekes kapcsolat olvasói megteremtésének lehetőségét biztosítja: a főhős fiatalkori szexuális kalandjait tematizáló szövegek (Majom lila szmokingban; A veronai illata) például — anélkül, hogy szoros összefüggést sugallanának — nem engedik elfelejteni, hogy a lakás elvesztésének közvetett oka a válás volt, ebben pedig fontos szerepet játszott a feleségből való szexuális kiábrándulás. A közvetlen ok viszont egyszerűen az, hogy — a nő kidobatta a két bátyjával” (76) — ami pedig egyetlen korábbi epizódból sem levezethető, tragikusan oktalan, élettörténetétől függetlenül bárkit — így a mindenkori olvasót is — fenyegető esetlegességnek tűnik. És hasonlóan izgalmas például A kisbolt a sarkon és a Karácsonyi beszélő összecsengése: az elsőben Vidra már tolvajként működik, a másodikban viszont gyerekkorában egy talált toll miatt gyanúsítják meg: „Tolvaj, mint az apja” (170) — a Rükverc ott válik igazán erőssé, ahol ehhez hasonló rétegzett viszonyokat képes kiépíteni: hiszen éppúgy tűnhet ez egy elrendeltség beteljesülésének, mint éppenséggel arra vonatkoztató figyelmeztetésnek, hogy nem szabad engedni a determinációk látszatának, és nem érdemes megfeledkezni az esetleges körülmények számbavételéről. Kerékgyártó kötete, ez az olvasás során viszonylag egyértelműen kiderül, nem törekszik igazán radikális hatásra: nem az olvasó világszemléletének újrarajzolása a célja, inkább csak bizonyos berögződött oktulajdonítási sémák fellazítása — kitűzött céljait pedig végig játékban tartott, termékeny ambiguitásai révén el is éri. Problémái csupán ott adódnak, ahol a maga által felállított játékszabályoknak nem képes megfelelni: például ahol némely elbeszélők — miközben elvileg csak az adott idősíkból beszélhetnek — hirtelen a jövőbe látnak (—Talán ekkor érezte magát utoljára boldognak” — 94); és hasonlóan kissé csalásnak tűnik — még ha egyébként a szövegnek javára is válik, hogy nem feltétlenül tűnik kielégítően megmagyarázhatónak, miért épp ezekről az életepizódokról íródik fejezet — hogy míg például két katonasztori is szerepel, arról semmit sem tudunk meg, hogy hogyan s miért lett Vidra a Dodi és Cicus és az Egynapos meló című fejezetek között biztonsági őrből verőlegény — hiszen ez már aligha tekinthető a körülmények puszta következményének. Ezeken a pontokon átmenetileg meggyengül a kötetet működtető poétikai elvek motiváltságának érzése — ám ha időnként erőltetettnek tűnik is a struktúra, hatása tagadhatatlan: a zárójelenet, melyben az apa sikeres életet igyekszik varázsolni a csecsemő Vidrának, így képes például egyszerre, egymást nem kizáró módon őszintén patetikus és mélyen ironikus lenni.

Kerékgyártó és Inkei könyvének eltérő ugyan a módszere és anyaga, célkitűzésük azonban voltaképpen hasonló: mindketten arra törekszenek, hogy az érzelgősségtől, moralizálástól és olcsó magyarázatoktól magukat lehetőleg megtartóztatva lehetővé tegyék, hogy az olvasó a társadalom olyan tagjai felé fordulhasson figyelemmel és empátiával, akik amúgy jó eséllyel kívülrekednek a látóterén...

[ « Vissza ]