Rükverc
A regényről megjelent kritikák

Élet és Irodalom - 2012.11.23.

Szilasi László
EX LIBRIS
LVI. évfolyam, 47. szám, 2012. november 23.
Kerékgyártó István: Rükverc

A Trüffel Milán című regény (2009) után aligha volt várható vagy kiszámítható, hogy Kerékgyártó István egy olyan, novellafüzérnek álcázott regénnyel fog előállni, mint a Rükverc. A könyv korunkban játszódó lecsúszástörténet: egy bizonyos Vidra Zsolt életének eseményei sorakoznak itt, az ígéretesnek látszó születéstől az állásvesztésen és váláson át a hajléktalanságig, majd a halálig – azonban épp fordított sorrendben. Az ötlet első látásra talán nem tűnik túl jövedelmezőnek, de az olvasó egy idő után beláthatja, hogy bizony-bizony mégiscsak megkapó, ha egy könyv úgy kezdődik, hogy "– Baszki, ez meztelen! – Tényleg az – pásztázza végig rúdlámpájával az őrmester a padon fekvő férfit –, meg azt hiszem, halott is.” (7.), és úgy ér véget, hogy „Hitte is meg nem is, amire a férje esküdött. Abban azonban biztos volt – hisz már nem csak a bába ígérte, hanem a férje is megerősítette a vajákos fürdetéssel –, hogy az ő Zsoltijának jó élete lesz. Gazdag, egészséges és sikeres." (181.)

Ez a szerkezeti megoldás azért jövedelmező, mert a próza olvasása során régen megszokhattuk, hogy normál időrend esetén a megelőző események általában az utánuk következők okaiként funkcionálnak. Ebben a könyvben ez a normál időrendhez hasonlóan tiszta rendben, de éppen fordítva van: az aktuális események okairól később értesülünk. Pontosabban: a kötet struktúrájában előbb szereplő (tehát későbbi eseményeket elmondó) történetek jelölik ki a később következő (tehát korábbi eseményeket elmondó) történetek azon elemeit, amelyek okként funkcionálhatnak. Az olvasás és a történet idejének ezen szervezett játéka nem csupán lapozgatásra és újraolvasásra sarkall, ezt más szerkezetek is képesek előidézni, hanem kivételes értelmezői figyelmet is követel: előre (már úgy értem: visszafelé) sohasem lehet tudni, hogy mi volt az ok, ez mindig csak utólag (ebben az esetben: előrefelé) látható be. Ez a könyv tehát – minden szerkezeti újszerűsége dacára – voltaképpen olyan ismeretelméleti és értelmezői alapállást követel, amelyet az úgynevezett való élet már kellően begyakoroltatott olvasójával: ebben az értelemben otthon érezheti magát.

Egyébként azonban nagyon nem. A fülszöveg Hajnóczy Pétert és Tar Sándort emlegeti (kétségtelenül joggal, bár a metafizikus látomásosság és az apokaliptikus empátia hangsúlyosan nem jegyei Kerékgyártó mértéktartóbb, reálisabb prózájának) – de voltaképpen nem is emlegethetne mást: az alsó-középosztály könyörtelen, lassú, fékezhetetlen lecsúszásának (s a személyiség – empátiával nehezen megközelíthető – amortizálódásának) világa úgyszólván teljes egészében idegen bolygó a szociális kérdésekre rendszerszerűen szinte teljesen érzéketlen, süket és vak mai magyar irodalom számára. A Móricz-reneszánsz ezen a tématerületen mind ez ideig nem hozta meg a maga nagyon keserűnek ígérkező gyümölcseit, Kerékgyártó könyve viszont szépen lassan odafordul ehhez a világhoz, majd erős, rövid, feszes történeteivel, príma dialógusaival, rezzenéstelen tekintetű narrátorával, mély valóságismeretével, az érzelgős közhelyeket kerülő, végtelenül természetesnek ható szemléletmódjával egyszerűen bemutatja nekünk azt. Elénk tárja. Beleveri az orrunkat. Itt van, nézzed, ez a helyzet. Nincs itt bűnöskeresés, nincs allegóriaképzés, és nem tapasztalható az az esztétikus elszörnyesztésre irányuló, mélyen farizeus igyekezet sem, ami pedig minduntalan felüti a fejét, ha a mai próza esetleg mégis hozzányúl szociálisan is értelmezhető témákhoz. Mindez, bizonyos szempontból, meglehet, veszteség. Cserébe viszont megtudhatjuk végre, hogy – teszem azt – mi is az a stekklámpa.

(Kalligram Kiadó, Pozsony, 2012. 181 oldal, 2500 Ft)

[ « Vissza ]