Trüffel Milán
A regényből irodalmi folyóiratokban megjelent részletek, novella adaptációk

Trüffel Milán / regényrészlet
Kalligram 2009. szeptember

Ezerkilencszázkilenc nyarán Afrikának hátat fordítva - hová legutóbbi csínyem miatt kellett sürgősen távoznom - tele energiával és optimizmussal léptem újra magyar földre. S ez nyilván sugárzott is rólam, mert az abbáziai Quarnero Szálló emeleti teraszán ezzel vágott hátba valaki: Jól látom? Trüffel Milán? Ragyogóan néz ki, barátom! Az elegáns úr Ábrányi Kornél volt, aki még újságíró koromból ismert, o intézte akkoriban a függetlenségi párt sajtóügyeit. Ábrányi! Hát maga?, kérdem ostobán, mint ki mély álomból ébred, s főleg, mert rég beszéltem magyarul. Én, én, Ábrányi, nevet a fickó, és már telepszik is mellém. Most, hogy kormányon vannak, mi lett magából, nagyuram?, kérdem tőle, mert látom tartásáról, ruhájáról, hogy csak arra vágyik, eldicsekedhessék helyzetével. Ne mondja, Trüffel, hogy maga nem tudja, nevet sértődötten. Bocsásson meg, de igazán nem tudom. Hát hol él maga, Trüffel? Most jövök egy hosszabb afrikai útról, felelem. Erre megbocsátja tudatlanságomat, és közli, hogy egy miniszteri tanácsos, a magyar miniszterelnökség sajtófőnöke ül az asztalomnál.

Gratulálok, méltóságos uram, szorítom meg a kezét, és pezsgőt rendelek, hogy koccintsunk erre. Aztán hosszasan beszélgetünk a tengerre néző teraszon. Ábrányi szégyenkezve vallja be, hogy pártja szinte semmit sem valósított meg hosszú ellenzékisége alatt kiáltozott szólamaiból, de én nem teszek neki szemrehányást, hagyom, hogy meséljen. Egyáltalán nem érdekel a pártpolitika, egyszerűen jól esnek a magyar szavak, finom a pezsgő, és grandiózus a kilátás. De o ezt bátorításnak, nézetei elfogadásának veheti, mert egyre bizalmasabban értekezik terveiről.
Röviden én is beszámolok utazásaimról, melyeket sikeres tőzsdei tranzakcióim tettek lehetővé, hazudom neki, s egy tehetséges, gazdag, ugyanakkor unatkozó úr képét vázolom föl magamról. O újra és újra fölemlegeti az óbudai választásnál alkalmazott trükkjeimet, dicséri ügyességemet, csavaros eszemet, s a második üveg sampány után már azon sajnálkozik, hogy ezeket a briliáns képességeimet csak pénzszerzésre használom. Maga elherdálja istenadta talentumát, Trüffel. Talán, nevetek. De jó ez nekem így.
Nem akar tőlem semmit?, kérdi váratlanul. Már órák óta ülünk itt, és nem kér tőlem semmit. Hogy intézzek valami jó kis állami megbízást, nyomjam be valahová a rokonát. Én nem vagyok ehhez szokva, kérem, mondja mímelt sértődéssel.

Hát mit kérhetnék én, méltóságos uram? A hivatal nem érdekel, rokonom meg nincs. Miféle csudabogár maga?, csóválja a fejét. Hát én ilyet még nem láttam. Talán ezért érzem ilyen jól magam, bólogat, meghallgat, és nem kér semmit. Maga az én emberem, mondja, és int a pincérnek, hogy töltsön.
És amikor a fiumei öböl tükrébe merül a nap, hozzám hajol, és megkérdi, hogy ismerek-e egy dr. Josip Frank nevű horvát képviselőt. Hírből, felelem.
Na, majd akkor megismeri, bólint, kiissza poharát, aztán kissé dülöngélve feláll, és távoztában még odaszól, holnap tízkor, itt, a teraszon. Fölvillanyozott Ábrányi sejtelmes ajánlata, mert biztos voltam benne, hogy olyan ügyet akar rám bízni, amelybe a magyar diplomáciának belétört a bicskája, s valószínű, az ilyen megbízások körül bőven bugyog a pénz is. Bár akkor engem a kaland jobban izgatott. Az óbudai választás jutott eszembe, a politikai megbízásra végrehajtott szélhámoskodás, ami kedvemre lett volna megint, a sok saját szakállra elkövetett kockázatos szakítás után. Talán reggel ezzel a Frank képviselővel fog várni engem, tűnődöm, de másnap egyedül érkezik a sajtófonök. Hozzám hajol, és úgy vázolja halk, pattogó szavakkal a helyzetet. Josip Frank a horvát Tiszta Jogpárt vezére magyar zsoldban áll, de az a gyanújuk, hogy kétkulacsos politikát folytat, mert mintha titokban Béccsel is tárgyalna. És miről?, kérdem.

Híreink szerint egyesíteni akarja Horvát-Szlavonországot Dalmáciával és Boszniával, az Osztrák- Magyar Monarchia dualizmusa helyébe pedig a trializmust állítaná. És állítólag megnyerte ügyének a zágrábi hercegérseket és a horvát bánt is. S ami ennél is fontosabb, ekkor a fülemhez hajol, úgy súgja, Ferenc Ferdinánd trónörököst is.
Tehetséges ember. De mit tehetnék én, robbantsam föl?, mert az efféle nem az én mesterségem, válaszolom nevetve.
Nem, nem, önnek csupán be kellene férkőznie Frank bizalmába, és meg kéne tudnia, igazak- e értesüléseink, valóban pénzelik-e Bécsből, és tényleg dolgozik-e a trializmus létrehozásán. Az ügy igen kényes.
És azt hiszem, költséges is, felelem, egy ilyen akció során bizony nem garasoskodhatunk. A miniszteri tanácsos legyint, hogy ez szóra sem érdemes, én meg igent mondok, és tízezer korona előleget kérek költségeim fedezésére.
Az összeg meglepi Ábrányit.
De hisz maga gazdag ember, olyan fontos ez az előleg? Olyan fontos, méltóságos uram, talán ezért is vagyok gazdag. Ezen jót nevettünk, én meg két nap múlva Pesten átvettem a pénzt, amelyről még nyugtát sem kellett aláírnom, és hozzáláttam tervem kidolgozásához.

Először a hazai politikai helyzet általam elveszített szálait szedegettem föl. Küldetésem szempontjából a legérdekesebbeket Ferenc Ferdinándról derítettem föl, mióta Rudolf trónörökös meghalt, o lett a trón várományosa, és bácsikájával, a császárral meglehetősen hűvös kapcsolatot tartott fönn. Azt rebesgették, katonai irodája a magyarellenes törekvések fészke, trónra kerülésekor a magyar hegemóniát kívánja megtörni, eleinte Csehországot akarta behozni a trializmusba, kutatásaim idején meg inkább Horvát-Szlavonországban látta a harmadik erőt. Még azt is hallottam, hogy II. Józsefhez hasonlóan o sem szándékozik a magyar alkotmányra esküt tenni, és a magyarok erejét a nemzetiségekkel törné meg. Még jó, hogy Ferenc József környezete, az udvari klikk, Ferdinánd ellensége.
Na, Trüffel, a magyar önálló külügyminisztérium hiányában te is diplomata lehetsz, és milyen fontos ügyben, dörzsölgettem a tenyerem. Mikor mindezzel megvoltam, sürgönyöztem Irmának, régi barátnémnak, ki elegáns szalont vitt Bécsben, hogy alkalmas lenne-e látogatásom, o meg rögtön válaszolt, hogy vár, és villája közelében kivesz nekem egy szobát, ahonnan látogathatom.
Egy nyár eleji hétfő délután érkeztem, a pályaudvaron várt, s alig tudtam kibontakozni karjából, oly sokáig ölelt. Pompásan érzi itt magát, de egy régi barát, szorongatta kezem, az mindig nagy öröm, az egy darab haza, pengetett érzelmes, hazafias hangot, melyet korábban sohasem hallottam tőle.

Nem tudtam eldönteni, hogy csupán a honfi társnak szól ez a meleg fogadtatás, vagy az egykori kedvesnek, kit tán még mindig szeret. Mindegy, gondoltam, mert jól esett. Irma szép volt és előkelő. Saját fogattal jött elém, a szállásomra vitt, majd az egyszerű népek látogatta freudenaui Duna-partra kocsikáztunk. A parton korcsmák sorjáztak, a földbe talpalt asztalok és padok egészen a vízig húzódtak, melyeken kirándulók, szomjas fi ákeresek és katonák rendelték a drótkosarakban körbehordott söröket, perecet meg a sózott retket. Irma a helyhez illő egyszerű ruhát viselt, s elárulta nekem, hogy néha, mikor elege van az előkelő társaságból, titokban kijön ide, nézi a kedves népeket meg a Dunát, és arra gondol, hogy az a víz, amit most lát, nemsokára otthon lesz a Lánchíd alatt, és ettől megnyugszik.
Különös érzés, mondja, a múlt hónapban betöltöttem a harmincat. Ez alkalomból számvetést készítettem, melynek szaldója. azt hiszem, pozitív. Önálló egzisztencia a császárvárosban, szalonomban a legmagasabb körök fordulnak meg, s igaz, hogy még van tartozásom a házra, de mégiscsak egy bécsi palotácska tulajdonosa vagyok. Ugyanakkor nincs férjem, gyermekem, s úgy látom, az én helyzetemben nem is lehet. Már beletörődtem. Elhallgat, én sem fűzök megjegyzést ehhez, mindketten félrefordítjuk fejünket, és a szomszéd asztalhoz telepedő fiákereseket bámuljuk.
Ezek aztán értenek a pompához, bökök a pepita nadrágot és kétsoros fekete kabátot,

csokorra kötött Lavalliere nyakkendőt viselő kompániára. Ekkor, mintha dróton rángatnák őket, egyszerre tolják hátrébb homlokukon a fél-cilindert, fölemelik a sörüket, és nyelni kezdik, még ádámcsutkájuk is egy ritmusra szánkázik föl és alá.
Tudod, Milán, különös világ ez. Mióta Erzsébet királyné felkínálta Ferenc Józsefnek Schratt Katalint, a Burgtheater színésznojét, hogy legyen a szeretője, megváltoztak itt Bécsben a felsőbb körök erkölcsei.
Ekkor, mintha dróton rángatnák őket, egyszerre tolják hátrébb homlokukon a fél-cilindert, fölemelik a sörüket, és nyelni kezdik, még ádámcsutkájuk is egy ritmusra szánkázik föl és alá.
Tudod, Milán, különös világ ez. Mióta Erzsébet királyné felkínálta Ferenc Józsefnek Schratt Katalint, a Burgtheater színésznojét, hogy legyen a szeretője, megváltoztak itt Bécsben a felsőbb körök erkölcsei.
Hogy a királyné kommendálta volna Schrattot?
Igen, mert addig csak magához rendelt a császár valami színésznőcskét, és még a kardját sem oldotta le, úgy hágta meg. Azok szólni sem mertek, mert Ferenc Jóska némán enyhített kangörcsén. Erzsébet valami állandó szeretőt akart urának, akire rábízhatta a szabályos időnként meredező császári fütyköst, hogy o kedvére utazgathasson.

S ez sikerült is neki, mert bizalmasába, a párnásfenekű naivába - mert csak ezután kapott drámai hosnoi szerepeket Schratt - a nagyúr oly rendesen beleszeretett, hogy a schönbrunni kastély melletti utcában vett neki palotát, télre pedig a Hofburg szomszédságában egy másikat.
Két palotát is kapott Schratt?, csodálkozom.
Menjél csak el holnap reggel a nyári palota melletti Gloriettegasse kilenc elé, és meglátod, hogy a császár pontban nyolckor érkezik Schratthoz reggelire. De amikor még élt a királyné, akkor is ment. Ezt tudja az egész város, a legmagasabb körökben egyenesen sikk nyíltan tartani szeretőt. Így hát engem is jelentős személyek támogatnak.
Aztán rólam is beszélünk, hogy én sem akármilyen évfordulóhoz értem, harminchárom múltam, s most életem egyik legszebb feladatára készülök, melyhez majd a segítségét is kérem. Nem lepődik meg, mosolyogva bólint, mint ki gyakran intéz hálószobájában fontos államügyeket. Éjszakára aztán átjött a szállómba, a vad szerelmeskedéseket meghitt összebújások váltogatták, s a pihenés perceiben újra meg újra megállapítottam magamban, még a korábbiaknál is jobban élvezem az együttlétet ezzel a veres démonnal. Reggel aztán átmentünk hozzá, és el kellett ismernem, nem túlzott a leveleiben, valóban Währing legszebb részén állt a villája, és valóban kellemes szellő fújdogált a Bécsi Erdő felől.

Bíztam benne, hogy vendégei is olyan magas körökből kerülnek ki, ahogy dicsekedett velük. A teraszon, kávézás közben aztán elojöttem a farbával. Elmondtam, milyen megbízást kaptam a sajtófonöktől, és óvatosan tudakoltam, volna-e ötlete küldetésem révbejuttatásához. Adjál három napot, és megszerzem a szükséges információkat, válaszolta. A három napból egy hét lett, de megérte várakozni, mert kellemesen múlattam az időt, ami a bécsi vendéglőknek, de főleg Irma kedvességének volt köszönhető, az eredmény pedig egyenesen lenyűgözött.
Akkor hegyezd a füled, barátom, de jobb, ha jegyzetelsz, mondja Irma, és egy papirosból olvassa az ügyesen összegyüjtött információkat. A szálak báró Berger von Waldeneggnél, az udvari kancellária vezetőjénél futnak össze. A bécsi hercegérsek az ő kezébol eszik, aki meg rossz viszonyban van a zágrábi érsekkel.
A zágrábi érsek csak másodsorban érdekel, szakítom félbe. Mit tudsz Josip Frankról? Másodsorban?, mért vágod rá rögtön? Szerintem az érsek vendégeként másként tárgyalhatsz Frankkal. Juraj Posilovic hercegérseket meg éppen most akarja megrendszabályozni az udvar, mert óriási jövedelmét magánvagyona gyarapítására fordítja, a templomokat nem tartja karban, az egyházi intézményeket nem támogatja, és alantasaitól, de még a magasabb rangú papoktól is sajnálja a pénzt. Ezek meg nyakra-főre küldik ellene a följelentéseket Vatikánba és a bécsi bíboros

hercegérsekhez. Ezek kivonatából kapsz tőlem néhány oldalt.
Igazad lehet, pártfogásomba kellene vennem ezt a Posilovicot. És Frank?
Frank közvetítő útján három ízben kapott nagyobb összeget az udvartól. Kiírták számomra a nyugták dátumait és a rajtuk szereplő összegeket. Tessék, nyújtja át a pompás ajándékot. Irma, mondd, ismeri Frank vagy az érsek személy szerint is a kancellária vezetőjét, ezt a báró Berger von Waldenegget?
Azt hiszem, nem, de holnapra megtudom, feleli.
Én pedig megcsókolom a kezét, hogy hatalmas szolgálatot tett a hazának - meg persze nekem. Másnap Irma biztosít róla, hogy Bergert egyikük sem látta még, én meg sürgönyt menesztek a zágrábi érseknek, hogy hamarosan érkezem, aláírás: Berger von Waldenegg, az udvari kancellária vezetője.
A gótízlésű zágrábi székesegyház mellett bérkocsim bekanyarodott a falakkal, tornyokkal övezett püspöki palota kapuján, ahol egy pohos pap sietett elém, rezidenciámhoz vezetett, és kért, hogy pakoljak le, s induljunk, mert őeminenciája, a hercegérsek azonnal fogad. Semmitmondó udvariaskodások után közöltem Posiloviccsal, hogy hivatalos ügyben érkeztem, de azt hiszem, jobb, ha holnapra halasztjuk beszélgetésünket, kimerített az utazás.

És tettem ezt azért, mert feltűnően tartózkodóan fogadott, látszott, hogy nem tudja, ellenséggel vagy baráttal van-e dolga, és egyelőre nem kívántam ezt tisztázni, csak puhuljon még az uraság, gondoltam, könnyebben fogyasztom el majd másnap.
Este váratlan vendéget kapok, Grigorics apát keres föl lakosztályomban, az érseki szeminárium igazgatója. A kövérkés, alacsony papnak, aki olyan kopasz, mint a körmöm, izzadságcsíkok csordogálnak a halántékán, és azt az áporodott kanszagot árasztja, amely a szüzességüket komolyan vevő egyházfiak sajátja.
Közel hajol, és úgy suttogja, megtudta, hogy a legfölsőbb helyről kapott megbízással érkeztem, amiért is szívesen elmondaná nekem tapasztalatait.
Foglaljon helyet, mutatok egy távoli karszéket a bűzlő apátnak. O hátrálva távolodik, ügyelve, nehogy egy pillanatra is elveszítse tekintetemet. A helyzet siralmas, mondja, amikor beleóvatoskodja magát a fotelbe. A szeminárium csak tengődik, a diákok éheznek, mert a hercegérsek alig támogatja őket. O beléunt ebbe a koldulásba, és úgy döntött, fölhasználja a Mindenható kínálta alkalmat, és fölkeres engem, hogy javítson helyzetén.
És mi volna az óhaja, főtisztelendő uram? Megüresedett a diakővári püspökség, mondja halk szerénységgel. És apát uram, ugye senkit sem ismer, aki ezen állás betöltésére alkalmasabb lenne önnél. Lehunyja szemét, s a korábbi halk tónusában folytatja:

És mi volna az óhaja, főtisztelendő uram? Megüresedett a diakővári püspökség, mondja halk szerénységgel. És apát uram, ugye senkit sem ismer, aki ezen állás betöltésére alkalmasabb lenne önnél. Lehunyja szemét, s a korábbi halk tónusában folytatja: Végtelenül hálás lennék, ha egy jó szót szólna érdekemben a méltóságos kancelláriavezető úr. Főtisztelendőséged talán osztja nézetemet, hogy az áldozatra való hajlandóság a legszebb keresztényi erény.
Így igaz, bólint óvatosan.
Ha ebben megegyeztünk, akkor azt is el kell fogadnia főtisztelendő uramnak, hogy ezt a méltóságot az kapja, aki a legnagyobb anyagi áldozatra hajlandó. Nos, a kinevezendő diakővári püspök százezer koronát adományoz egy jótékony alap javára.
Legyen szabad megjegyeznem, nagyságos uram, hogy magam vagyontalan vagyok, dadogja. Most igen, de ha kezébe kapja a pásztorbotot!? És addig is bizonyára akadnak barátai, akik előlegeznek főtisztelendőségednek egy szerényebb összeget.
Az apátot most már teljesen elönti a veríték. Látszik, fösvénységével küzd, ajkát harapdálja, miközben a fotel karfáját szorítja, hogy ujjai beléfehérednek. Ez nehezen fog menni, szólal meg végül.
Én két nap múlva visszautazom Bécsbe. Főtisztelendőséged holnap estig lefizet a kezemhez tízezer koronát, s ad egy további kötelezvényt kilencvenezerről, melyet kinevezése kézhezvétele után félévenkénti tízezer koronás részletekben fizet meg. Egyetértünk?

Megkísérlem, nyögi az apát, majd feltápászkodik, és bűzcsíkot húzva maga után az ajtó felé indul.
Apát uram, kiáltok utána, egyetért ön azzal a pápai rendelettel, mely néhány éve kitiltotta a nőket a templomi kórusokból azzal, hogy az éneklés liturgikus feladat, amely csak a hímneműeket illeti meg?
Természetesen egyetértek, válaszolja csodálkozva. Őszentsége tizedik Pius pápa, meg ön is, főtisztelendő uram, túlontúl szigorúak a nőkhöz. Sőt, igazságtalanok velük, mondom neki, és visszamegyek a szobámba, hogy kiszellőztessek. Reggel hivattam az érseki irodaigazgatót, hogy üzenjen dr. Josip Frank képviselő úrnak, hogy tizenegyre várom lakosztályomba.
Hatvanas, erősen kopaszodó, lógó bajszú ember volt Frank, s köznapi pofázmányával éles ellentétben állt választékos viselete. Tört-fehér rumburgi lenvászon öltönyén, örvénymintás égszínkék nyakkendőjén, revers-je finom, egyenletes öltésein, szantálfaszín borjúbor cipőjén az értő szem azonnal látta, hogy a leggondosabban válogatott darabokat hordja. Mielőtt bármit szóltunk volna egymáshoz, észrevettem, végigmér, s nyilván o is megállapította, hogy a legjobb helyeken dolgoztatok, még bólintott is, majd bemutatkozott. Aztán meglepetésének adott hangot, hogy ide kérettem, hiszen úgy hallotta, hogy a hercegérsek ügyében érkeztem. Nem válaszoltam, hanem szivarral kínáltam, s a füstön át kémleltem. Végül úgy döntöttem, hogy ezt a minden hájjal megkent ügyvédet meg sem próbálom sarokba szorítani, úgysem sikerülne. A kényelmetlen udvariaskodások asszóihoz, a finom célzások döféseihez jobban ért o nálam, évtizedek óta űzi e sportot a politikában.

Inkább szűkebb hazám, a budai Tabán kocsmáinak "elő a bicskát" harcmodorát választom: Képviselő úr, tudomást szereztünk róla, hogy ön nemcsak nekünk szolgál, hanem a magyaroknak is.
Frank elfehéredik, váratlanul éri e hasszúrás, szólni sem tud, csak a fejét ingatja. Nos, akkor nézzük a tényeket, húzom elő dossziémból az Ábrányitól kapott listát. A magyar kormánytól a szolgálataiért a következő összegeket vette föl uraságod: ezerkilencszázhét november harmadikán ötezer koronát, ezerkilencszáznyolc február huszonkettedikén hatezer koronát. még ugyanazon év június tizenhatodikán.
Kérem méltóságodat, ne beszéljen olyan hangosan, itt a falnak is füle van. Jöjjön el inkább az irodámba, ad át egy vizitkártyát, délután háromkor várom, teszi hozzá, és olyan gyorsan szívódik föl, hogy csak arcvizének illata jelzi ott jártát.
Ebédre a hercegérsekhez voltam hivatalos, s meglepetésemre kettesben költöttük el a pompás fogásokat. Amire Frankkal nem vállalkoztam, azt az asztalnál pótoltam: hamisítatlan bécsi akcentusban fecsegtem az érseknek, az Irmától hallott divatos pletykákkal traktáltam, o meg egyre idegesebb lett.
Ne haragudjon, szakít félbe a konyaknál, szeretném végre megtudni, hogy milyen ügyben érkezett hozzám méltóságod.
Hogyne, felelem készséggel, de előbb menjünk át eminenciád dolgozószobájába, én is hozom

az aktáimat. Erre sápadtan bólint.
Néhány perc múlva a műkincsekkel telezsúfolt érseki dolgozó gobelinjei alatt dossziémból az Irmától begyűjtött papirosokat húzom elő.
Nos, itt van mindjárt a boszniai püspök levele a Szentszékhez. Róma bécsi nunciatúráját bízta meg, hogy ellenőrizze ennek igazságtartalmát.
Miféle levél ez?, horkan föl Posilovic.
Csak sorjában, ha kérhetem. A nuncius az udvari kancelláriához fordult, ami nagy szerencséje eminenciádnak, mert több megértést várhat tőlünk, mint a bécsi hercegérsektől, hiszen o is nyomozhatna az ügyben.
A vádakat akarom hallani!, vág közbe. Mondom, csak sorjában, eminenciás uram. Az udvari kancellária nevében eljárva először is néhány kérdést kell tisztáznom. Miféle kérdéseket?
Először is, hogy mennyi az érsekség bruttó jövedelme, mosolygok arcátlanul kerek képébe. Nem tartozom számadással a kancelláriának! Tiltakozom az efféle kihallgatás ellen, fulladozik, és kopasz feje céklaszínre vált.
Vigyázz, Trüffel, halott érsek nem érsek. Nem vagy Posilovic örököse, csak élve tudsz rajta eret vágni, fékezem magam, mert túl jól sikerült a tervem, hogy kibillentsem nyugalmából. Ahogy parancsolja eminenciád, pakolom vissza a lapokat a mappába. Misszióm így sajnos balsikerrel járt.

Utazom vissza Bécsbe.
A hercegérsek bal kezét a szájához kapja, s éppen rágni kezdi körmét, amikor rájön, hogy nincs egyedül. Keze lehanyatlik, és a nyakában lógó kereszt rubintjait babrálja, majd megszólal: Ne haragudjon, méltóságod. de némileg kellemetlenül érint. szóval nem szoktam hozzá, hogy vallassanak.
Tökéletesen megértem eminenciádat. Csakugyan nem mindennapi esetről van szó, ezért úgy tűnik, ez az egyetlen járható út, hogy segíthessünk. Kérem eminenciádat, válaszoljon a kérdéseinkre. Javára válik.
Őszintén szólva, magam sem tudom, mennyi a jövedelmem, kapja az ujját megint a szájához, s egy gyors harapás után ismét a kereszten pihen meg a keze. Ha javasolhatok valamit, utasítsa eminenciád az irodaigazgatót, hogy adja meg nekem a szükséges adatokat.
Isten nevében!, markol a keresztbe, ránt rajta egyet, amitől az aranylánc, mint az akasztott ember kötele vág belé párnás nyakába. Akkor hát áttérhetünk a második kérdésre. Mennyit fordít eminenciád jótékony célokra? Most jobbjával feszíti a láncot, balját a szája elé kapja, és vadul rágni kezdi a körmét, így selypegi:
Hát ehhez aztán kinek mi köze? Éppen ez a legfájóbb pont. Eminenciád alantasai levelek tucatjaiban állítják, hogy semmit.

És azzal is vádolják eminenciádat, hogy jövedelmének legnagyobb részét fi véreinek, rokonainak juttatja.
Erre fölpattan, kétszer végigvonszolja hájas testét a szobán, aztán az íróasztalhoz lép, kihúz egy fiókot, és átnyújt egy fekete táblájú füzetet. Tessék, ebbe írtam a jótékony célra adott összegeket. Én percekig lapozgatom, akár a tanár diákja irkáját, o meg a székébe visszaereszkedve, a körmét rágva próbál arcomról olvasni, de az nem sok jót mutat. A csalódás egyre keserűbb felhői árnyékolják ábrázatomat. Néha elfintorodom, ingatom a fejem, végül lassan becsukom, az asztalára teszem a füzetet, és eltolom magamtól, mint aki többé látni sem akarja. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy ezek a följegyzések teljességgel alkalmatlanok az eminenciád elleni vádak megdöntésére. Hogy ingyenleves-akcióra húsz korona, a katolikus nőegyletnek meg harminc? Aztán az irgalmasok gyógyszervásárlására csupán negyven, a kéregető barátnak meg öt korona? Hiszen ez csupa öt-tíz meg húszkoronás tétel. Az egyetlen valamirevaló adomány a jezsuita templom oltárépítéséhez adott háromezer-négyszáz korona. Eminenciád jövedelmeit figyelembe véve több tucat hasonló összegnek kellene e füzetben állnia. Hát hol vannak a tűzkárosultaknak, a jégverte falvaknak, a szegényházaknak adott segélyek? Végtelenül lesújt, hogy ezt kell megállapítanom, állok föl, és faképnél hagyom a hercegérseket. Éppen időben, mert közeledett a találkozó időpontja dr. Josip Frankkal.

A politikus irodája egy kiérdemesült színpadi díváéra hasonlított leginkább. A fal tele koszorúkkal, plakátokkal, csoportképekkel, portrékkal, melyek az érkezőnek azonnal jelezték, hogy nem csak egy közönséges ügyvédi irodába lépett, hanem egy képviselő, sőt, a Jogpárt elnökének szobájába, ki e vidéki zugon túli hatalmasságokkal is baráti viszonyt ápol. Foglaljon helyet, méltóságos uram, itt aztán kedvünkre beszélhetünk, mutat körbe vendéglátóm, hogy aztán jobbja - mintha véletlen volna - azon a fotográfi án állapodjon meg, ahol Ferenc Ferdinánd trónörökös társaságban pózol.
Kényelmesen elhelyezkedem, s mint előző találkozásunkkor, most is a békanyúzómat kapom elő:
Láthatta, képviselő úr, pontos adataink vannak budapesti jövedelmeiről. Nem értem önt, hiszen Bécsből jóval többet kapott. Természetesen ezek a nyugták is a kezemben vannak, s ha szükségesnek mutatkoznék, úgy a nyilvánosság elé kerülhetnek a magyar adatokkal együtt. A firkászoknak delikát csemege lenne egy ilyen osztrák-magyar összeállítás. Nem gondolja, képviselő úr?
Méltóságod elfelejti, hogy én ezeket az ausztriai pénzeket megszolgáltam, feleli rekedten. Éppen ebben nem vagyunk biztosak, kedves képviselő úr. Budapestről azért kapott pénzt, hogy pártja a horvát parlamentben ne obstruálja meg a fiumei rezolúciót, Bécsből viszont azért, hogy indítsa meg az obstrukciót. Mármost mihez tartsuk magunkat? Most obstruál, vagy nem obstruál?

A legmagasabb bécsi körökben jól tudják, hogy számíthatnak rám, mondja remegő hangon. Ferenc Ferdinánd trónörökös őfenségének már átadtam azt a memorandumot, melyben a monarchiának a dualizmus helyett a trializmus alapján való újjászervezését javaslom. Őfensége jól tudja, hogy én éppúgy elutasítom a horvát-szerb unió magyarbarát politikáját, mint a délszláv egység hagymázas álmát. Én a monarchia keretében képzelem el Horvátország jövőjét, de trialista módon, akár a trónörökös.
Szóval akkor Bécs számíthat önre, de a magyarok aligha?
Igen, igen! Bécs feltétlen híve vagyok, bólogat lelkesen. És van önnek erről a memorandumról másolata? Hát hogyne lenne, feleli, s már nyitja is Wertheim szekrényét, és egy dossziét vesz elő. Ebben fejtem ki, hogy Horvát-Szlavonországot egyesíteni kellene Boszniával és Dalmáciával, valamint a volt magyar határőrvidékkel. Ez az új tömb a monarchia keretén belül ugyanazokat a jogokat élvezné, mint Ausztria és Magyarország. Ez okszerű és eszes tervnek tűnik. Határozottan érdekes, bólogatok, megkaphatnám öntől ezt a dossziét, képviselő úr?
Szívesen, több példányom is van belőle, készségeskedik Frank.
Köszönöm, képviselő úr! Úgy látom, ön valóban komoly támasza Ausztriának, amennyiben ezeknek a rebellis magyaroknak ily ügyesen visszavágná a szárnyukat.

Maradjon csak a tyúk a baromfi udvarban, mert a repülés a sas kiváltsága, nemdebár?, szorítom meg búcsúzásul a kezét. Igen, igen, bólogat, miközben látom, azon töpreng, hogy akkor a horvátok miféle madarak is lennének az én állatkertemben.
Az esti órákban hivatott a hercegérsek. Komoly volt, szinte ünnepélyes. Méltóságos uram, kezdi, végiggondoltam, amiről ebéd után beszélgettünk, és arra jutottam, hogy nem mindig cselekedtem helyesen. Ígérem, emeli kezét a szívére, hogy a jövőben bevételeim többségét jótékonysági célokra fordítom. Egyúttal kérem méltóságodat, tolmácsolja illetékes helyeken ezen elhatározásomat.
Eminenciás uram, hajolok meg előtte, mindent meg fogok tenni, hogy megbízóim ugyanolyan bizalommal fogadják eminenciád e nyilatkozatát, amilyen bizalommal én azt tolmácsolás céljából átvettem.
A hercegérsek áldásra emeli kezét, s én lehajtott fővel fogadom azt. Felemelő pillanat. Ezzel kapcsolatunk fesztelen, már-már baráti tónust nyer. Miközben a Henessyt kortyoljuk, Posilovic elpanaszolja, hogy mennyi gondja akad alantasai sértett hiúságával, különösen, ha anyagi kérdések kerülnek elo. Hát, még ha a magasabb állások betöltéséről kell döntenie, legyint. Most is itt van ennek a diakővári püspökségnek az ügye.

Majd elfelejtettem, eminenciás uram, föl kell hívnom eminenciád figyelmét Grigorics apátra, az érseki szeminárium igazgatójára, kinek érdemei fölsőbb helyeken sem ismeretlenek. A legmelegebben ajánlom e méltóságra.
Az érsek szeme elkerekedik, s némi habozás után megjegyezi, hogy váratlanul érte fölvetésem, de azon lesz, hogy kérésem meghallgatásra találjon.
Együtt indultunk vacsorázni, a hercegérsek átfogta vállamat, így léptünk a refektóriumba, ahol már több egyházi méltóság várta Posilovicot, s főleg az étkeket. A Balkánon oly remekül készülő roston sült fogásokat váltogatták a közeli olasz konyha remekei, a rizottók és a tésztaételek. Hozzá mézsárga Moslavacot meg rubinvörös Teránt ittunk, melyről még Casanovánál is olvastam, aki erősen dicsérte ezt a vörösbort, s most a legnagyobb örömömre ezúttal végre magam is megkóstolhattam, ráadásul államérdekbol. Vacsora alatt a sikamlós bécsi pletykák helyett inkább az osztrák fováros vallási életéről meséltem, kiemelve, hogy az uralkodói ház tagjai mily tevékenyen vesznek részt a jótékonysági rendezvényeken, s mily bőkezűek, ha az elesettek támogatásáról van szó.
Másnapra beértek az előző napok gyümölcsei. Éppen hogy elkészültem a toalettemmel, amikor Grigorics apát kopogtatott, és egy borítékot adott át. Tízezer korona meg a kötelezettségvállalás a kilencvenezerről, mondta, és azonnal távozott.

A reggeli után a hercegérsek invitált dolgozószobájába.
Örömömre szolgál, hogy ilyen kiváló férfi út ismertem meg méltóságod személyében, mondta. Aztán o is egy borítékot nyomott a kezembe. A bécsi ínségesek részére küldöm. A tanácsos úr őméltóságára bízom, hogy ossza el ezt a szerény összeget az arra érdemesek között.
Eltettem a borítékot, Posilovic búcsúzóul megáldott, majd egy öleléssel is megajándékozott. A szerény összeg húszezer korona volt. Éppen ezt számoltam a szobámban, ahova csomagolni vonultam vissza, hisz a déli vonattal kívántam távozni, amikor az irodaigazgató kopogott be, hogy fogadnám-e Josip Frank képviselő urat.
Az ügyvéd egy csomagot adott át.
Úgy vettem észre, hogy méltóságod, mint afféle igazi gentleman, sokat ad megjelenésére. Ehhez szeretnék hozzájárulni ezekkel a semmiségekkel, s egyúttal megköszönni őszinteségét és támogató megértését, hajtotta meg magát. Egyúttal fölkérem méltóságodat, hogy tolmácsolja a trónörökös o császári és királyi fenségének alattvalói hódolatomat, mondta, és távozott.
A semmiségek egy briliáns gyűrű, egy briliánsokkal kirakott arany nyakkendőtű és szivartárca voltak. A legszebb firenzei ékszerészmunkák.

Az érseki fogat az állomásra vitt, s én a pesti gyors különfülkéjében kellemesen elnyúlva azon töprengtem, hogy lehet-e ennél elegánsabb szakítást végrehajtani. Gratulálok, Trüff el Milán, ráztam meg egyik kezemmel a másikat. Hercegérseken, püspökjelöltön, képviselőn vágtál eret, miközben a hazádnak is szép szolgálatot tettél a dossziéval!
Nyilván azért is jár majd valami.
S eközben még bűnösnek sem éreztem magam. Hát, mire épít a szélhámos, a kalandor?! Mások hiszékenységére. S hogy mi táplálja a hiszékenységet? Az elégedetlenség, a mohóság, a kapzsi bírvágy. Az olyan ember, akit becsapok, engem is be akar csapni, és persze másokat is. Így hát, amikor rászedem őket, nem vagyok más, mint egy jogos büntetés elegáns eszköze. Nem durung, tor vagy revolver, hanem szó, mozdulat és kellem. A pályád csúcsán vagy, Trüffel, ujjongtam, arra nem gondolva, hogy a csúcsról általában lefelé vezet az út.
Barátom, maga egy zseni, áradozott Ábrányi miniszterelnökségi sajtófőnök, amikor átadtam neki Frank trializmus-tervezetét. Ez több mint reméltem.

Akkor méltóságos uram is olyannal lepjen meg, ami több, mint amit én reméltem, válaszoltam. O viszont mintha nem értené, azzal folytatta, hogy ezzel a zágrábi úttal beírtam a nevem a magyar történelembe.
Ez csodálatos, feleltem, és akkor mennyit vehetek föl a kasszánál? Maga javíthatatlan, nevetett Ábrányi. De kérem, a kasszához ne menjen, küldetése titkos, majd én intézem a dolgot, és már ment is.
Húszezer. Megfelel?, kérdezte, mikor visszatért. Ne legyen az ember telhetetlen, válaszoltam. De mivel ennek a kétszeresét is megkerestem Zágrábban, hát üsse kő.
De hisz ott nincs is tőzsde, akkor miben ügyeskedett uraságod?, kérdezte. Egy wirtigli üzletember mindenütt nyitott szemmel jár, méltóságos uram. Belebotlottam valamibe, hát lehajoltam érte, ezekben az ínséges időkben minden tízezret meg kell becsülni. Maga aztán jópofa fickó, nevetett Ábrányi. Rendben, barátom, legyen ez a maga titka, csak azt árulja el nekem, hogyan szerezte meg a memorandum tervezetét. Betört ehhez a Frankhoz? Hova gondol, méltóságos uram? O maga adta a kezembe, hogy juttassam el a megbízóimnak. Na jó, nem faggatom tovább. De Trüffel, jegyezze meg, emelte föl fenyegetően az ujját, nem ez volt az utolsó kérésünk.

Állok elébe, méltóságos uram, válaszoltam, és már búcsúztam is.
Siettem Bécsbe. Miként első kaszinóbéli szakításom után, most is szerettem volna megünnepelni sikeremet. De míg akkori kedvesemmel, Zelmával a vurstliba mentünk, most Irmát, az aktuális szerelmemet bécsi otthonában, sőt, annak konyhájában kívántam vendégül látni. Rávettem nőmet, kivételesen tegye lehetővé, hogy nála aludjak, s küldje el a személyzetet, aztán kimentem a Naschmarkra, bevásároltam, és egész délután főztem, Irma pedig a konyha sarkába telepedett, és fiyelte munkámat.
Szerelmeskedés előtt csak főtt meg párolt ételeket eszünk, mutatok az asztalra. A sült megfekszi a gyomrot, és pajzán gondolatok helyett elálmosít.
Akkor lássuk! Lássuk azokat a könnyű ételeket, tapsol nőm a székén billegve. De ez még semmi, ugyanis ma csupa olyan anyagokból főzök, melyeket mindenütt a világon, de főként Afrikában és Ázsiában vágykeltőnek tartanak. És tudod, mi számít ilyennek? Irma mosolyogva ingatja a fejét, én pedig folytatom. Amelyekről elhisszük, hogy azok. Vannak népek, akik a fallikus formájú növényeknek tulajdonítanak csodaerőt, mások az állatok nemi szerveire, vagy a bódító növények főzeteire esküsznek. A lényeg, hogy higgyél benne, hogy bájételt teszek elébed. Rendben?
Rendben, bólint Irma.

Mire elkészülök, már esteledik. Körbejárom a házat, becsukom a zsalugátereket, aztán viszszamegyek a konyhába.
Akkor most vetkőzz, mondom az én vörös dámámnak, akit egykor démonomnak tartottam, de akkorra már csak egy kívánatos asszonybarátot látok benne, akibe épp oly mohón harapnék belé, mint a Naschmark érett barackjaiba. Ám ezzel a harapással még várok, elobb megkérem:
Csak egy cipőt hagyjál magadon, és láss hozzá az első fogáshoz.
És te?, kérdi.
Én most csak nézlek.
Te nem eszel?
Majd igen, de most kérlek, vetkőzz, és fogj hozzá!
Kagylókat és rákokat pakol a tányérjára, citromot facsar egy feketekagylóra, és szürcsölni kezdi. Aztán ollóval a rák héját roppantja szét, azt szopogatja. Állán, majd mellén csordogál lefelé a lé, s mivel szalvétát nem adtam neki, kezével törölgeti, de mondom, hogy hagyja csak, inkább kenje szét a testén a tengerillatú levet. Szürcsöl, szopogatja a vörös rákderekat, majd nyelvét hosszan kinyújtva nyalint a kagylóból. Lefetyel, hörpöl, én meg becsúsztatom kezemet a combja közé, majd jobbommal a jeges léből egy felnyitott osztrigát veszek ki, kiharapom a húsát,

s amikor a számban fölmelegedik, a szájába csúsztatom a kagyló lágy testét, mire o megragadja fütykösömet, és egy rákdarabot dug a számba.
Így, egymást simogatva etetjük a másikat, s mikor már egész testünk csuszamlós a nyálkás létől, hátrébb tolom a konyhai asztalon az edényeket, és fölfektetem rá Irmát. Köldöke völgyébe osztrigát pakolok, onnan harapom, szürcsölöm az opálos kocsonyát, aztán a maradékot szétkenem a hasán, de ekkor már kiáltozik, hogy nem bírja tovább, jöjjek azonnal. És én megyek, s tán egy órán át is tekergünk az asztalon, olykor fölém kerül, olykor magára húz, máskor meg elém térdepel, miközben hangos csörgéssel potyognak a konyhai eszközök a kőaljzatra. Az új módi szerint csillogó rézhengerből folyik a melegvíz a fürdőszobában, ott mossuk egymást tisztára, majd két selyemköntöst vesz elő Irma, magának vörös sárkányosat, énnekem feketét.
Akkor jöhet a főétel, mondom neki már a konyhában, és a tűzhelyről leveszem a fazekat, melyben a kakas készült. Először a fejét halászom ki a fazékból, lenyisszantom a taraját, a tányérra teszem, majd egy kést helyezek az állat koponyájára, és egy bárddal a kés fokára csapva kettéhasítom. Kikanalazom belőle az agyvelőt, s két kis kupacba halmozom a tányérra. Végül a duzzadtra főtt heréket keresem meg a fazék alján.

Sokáig válogattam a kakasok között, mondom Irmának. Főleg nagyobb tenyészetekből érkeztek a piacra, de én olyan után kutattam, mint ez itt, mutatok a fazékra. Miért, ez honnan jött?
Ő igazi császár volt egy möllersdorfi baromfi udvarban. V. Josef. Hogy micsoda?, nevet Irma.
Mondom, V. Josef, így nevezte el gazdasszonya a korábbi Josefek után, amúgy eredetileg a férjét hívták így, aki már tíz éve halott. Ezt is megtudtad a kofától?
Hogy ezt is? Mindenről kikérdeztem, ami V. Josef uralkodására vonatkozott. Egyedüli kakas volt a tágas baromfi udvarban, akadt helye szaladgálni, a tyúkok kergetésébe testét izmosítani, és a legbővérűbb tyúkdámák is csak felsőfokon mesélhetnének neked kakasunk szerelmi muködéséről, veszem markomba a kakastököket, s dugom egyiket nőm ajka közé, a másikat meg magam harapom ketté. Ez az ő teste, vegyük és együk, szálljon belénk szünni nem akaró üzekedési vágya.
Ámen, válaszolja Irma, és rágni kezdi a tojásdad falatot. Nem is rossz, bólint. Mi az, hogy nem rossz? Fölséges. Tudod, hogy hívják a közép-amerikai hegyekben a főtt birkaherét? Hegyi osztrigának!
Tényleg hasonlít, bólint.
Töltök egy pohár Chablis-t, ezt a száraz francia fehérbort, mely a legnagyszerűbb kísérője az osztrigának - így tán a kakasherének is -, aztán folytatom:

Tehát V. Jóska ideális helyen élte az életét ahhoz, hogy bátor és bölcs kakassá érjen. A Möllersdorf melletti katonai lőgyakorlótér durranásaitól sem rettent meg, mint háreme tagjai, hanem kiterjesztett szárnnyal kukorékolt a lövöldözok irányába. Mint gazdaasszonya mesélte, erős hangjával o ébresztette a falut, mert a többi kakas szólni sem mert hajnalban, míg a mi vacsoránk föl nem rikoltott. S haraptatok Irmával egy falat taréjt, majd egy kanálka velőt a dugok a szájába, s mellé egy falat pirítóst. És ez a kakas nem ismerte meg az öregség nyűgeit, betegségeit, folytatom, húsa nem válhatott rágóssá, agyát nem támadhatta meg a meszesedés. S heréje, gondolom, halála napjáig jól szolgálta, mondja Irma.
Úgy, úgy, éppen élete csúcsán érte utol gazdasszonya a késsel.
Aztán föltálalom az állat combját, mellét, püspökfalatját, bőven kínálva hozzá főtt zöldségeket. Kézzel tépkedjük a húsdarabokat, törjük a zöldséget, s dugdossuk egymás szájába, ujjunkkal érintve a másik nyelvét, ínyét.

V. Josef csodálatos hatást tesz ránk. Egyszer csak egymásra nézünk, kiejtjük kezünkből a csontot, s úgy szaladunk Irma hálószobájába.
És a desszert, Milán, a desszertről elfeledkeztél?, kérdi az ágyban, úgy két óra elteltével nőm. Dehogy feledkeztem, mászom ki az ágyból. Kleopátra receptjét készítettem, mely igen egyszeru, és mégis fölségesen izgató.
Egy porcelán tégellyel térek vissza, melyből opálos-sárga mázt kenek férfiasságomra, majd Irma hasára, combja hajlatába, hogy onnan nyaljuk egymásról a mézzel kevert őrölt mandulát. Te, te perverzus, nyögi Irma.
Már hogy. én. perverzus?, szuszogok, a csemegét nyaldosva. Tudod, mi a perverzió? Amikor a mélyen hívő katolikus párok összefekszenek, hogy gyereket gyártsanak, és ehhez megfelelő hálóinget húznak.
Miféle hálóinget?, támaszkodik föl a desszertnyalásból Irma. Melyen a genitáliáknál kereszt alakban rést vágnak, és fi nom öltésekkel körbehímezik. Ne, nem hiszem, nevet Irma.
Bizony isten, sokáig divatban volt jámbor hívok körében ez a viselet. Még hogy a kereszten át ágaskodik kifelé a fütykös, és a szőrös mókus meg egy másik kereszten át várja kukucskálva? Na ne!, fulladozik, én azonnal mindent képekben látok.

Irma, meg van még neked a. Fogadjunk, hogy a gyónási kézikönyvre gondolsz?! Szóval megvan?
Kiugrik az ágyból, és hamarosan egy könyvecskével jön vissza, melyet még New Yorkban vettem neki. Spanyolból fordították angolra, a papoknak készült, hogy a gyóntatásnál ki ne feledjenek egyetlen nyakatekert pozitúrát vagy huncut malackodást sem. "Gyermekem! És nyelveddel érintetted-é másoknak végbélrózsáját?" Kérdezhette a derék perui gyóntató, mert főleg Dél-Amerikában használták a sillabuszt, s a válasz után következhetett valamely csoportos aktusra vonatkozó újabb kérdés. A legképtelenebb ötletekkel volt teli ez a katolikus kézikönyv, s mi fél éjszakán át azzal játszottunk, hogy felcsaptuk valahol, aztán végrehajtottuk leírását. (Persze, csak ami egy férfi és egy no között, az adott helyen megtörténhetett, mert volt ott szó azonos neműekről, állatokról, speciális eszközöket igénylő pozitúrákról, melyeket az üzekedés mezején a legnagyobb tapasztalattal bíró papok és szerzetesbarátok próbálhattak ki és írtak le.) A hosszú, eseménydús éjszaka után reggel szörnyű éhségre ébredtünk.

Egy szerelmi vacsora a reggelivel ér véget, mondtam Irmának, és a konyhába siettem. Az ajtó előtt - az előző nap leadott rendelés szerint - már ott várt kosárban az éjszakai sütésű kenyér. Elővettem a szarvasgombát, melyre a legnagyobb örömömmel találtam rá a Naschmarkon, s nyolc tojásból omlettet készítettem - súlyos vasserpenyőben, friss vajon, kis petrezselyemmel és hagymával. Végül erre vagdostam rá vékony szeletekben a nemes gombát. Érett paradicsomból kis salátát készítettem hozzá, és foszlós kenyérrel mind befaltuk.
Irmától még délelőtt távoznom kellett, mert jött vissza a személyzet, és délutánra már vendégeket várt. Úgy döntöttem, hazautazom tabáni villámba, és néhány nap múlva fölkeresem Ábrányit, hátha ismét akad számomra valami érdekes diplomáciai küldetés.
A West-Bahnhofon éppen megvettem a jegyet, mellettem a hordár taligáján a bőröndöm, indultam volna a szerelvényhez, mikor mellém lépett két köcsögkalapos, bajszos ember, s a magasabbik szlávos akcentussal megjegyezte:
A kancelláriavezető úr túl gyakran utazik mostanában Budapestre. A kicsi meg a fülembe súgta, hogy föltűnés nélkül kövessem őket, nyomatékul egy revolvert dugott az oldalamhoz, és intett a hordárnak, hogy hozza utánunk a bőröndömet. Mit képzelnek maguk?, tiltakoztam. Én Berger von Waldenegg, az udvari kancellária vezetője vagyok.

Maradjon csendben, Trüffel, és kövessen bennünket, mondta a pisztolyos, és nyomatékul bökött egyet a fegyverrel, hogy belesajdultak a bordáim.
A csarnok túlsó vége felé tartottunk, ahol a zágrábi gyors várt bennünket. Az ellenállás értelmetlennek tűnt, és amúgy sem voltam soha barátja az erőszaknak. Most meg hogy ez a két ember pisztollyal fenyegetett, eszem ágában sem volt szétlövetni a májamat vagy a vesémet, ugyanis ezekre irányult a revolver csöve. Trüffel, nem ittad szét a májadat, fűtetlen szobákkal nem tetted tönkre a vesédet, hát most is vigyázz rájuk, kövesd csak ezt a két köcsögkalapost, akik nyilván horvát detektívek, és használd a te fegyveredet, a beszélőkédet. A zágrábi gyors külön fülkéjébe vittek a zsarók, a hosszabbik belülről valami kulccsal, melylyel rendesen a kalauzok ügyeskednek, bezárta a kupét, és elmagyarázta, jobb, ha nyugton maradok, mert ok most a horvát bán nevében tartóztattak le, visznek Zágrábba, és hogy még ilyen magasról soha nem kaptak parancsot, hát ne reméljem, hogy hibázni fognak, ugyanis az állásukkal játszanak. Aztán azon kezdtek horvátul vitatkozni, ha szökni próbálnék, akkor lelőhetnek- e. Az alacsonyabb, aki korábban oly lelkiismeretesen nyomta a revolvert az oldalamnak, határozottan állította, hogy o bizony lepuffantana, de a hosszabbik okosan ellentmondott neki, hogy azért kell engemet élve eljuttatni Zágrábba, mert ebben a kényes ügyben könnyen lehet, hogy maga báró Rauch Pál nagyméltósága, a bán fog kihallgatni.

Ezek a politikusok nem a fickó testét akarják, hanem ami a fejében van, te marha, mondta a picinek, én pedig teljes szívemből egyetértettem bölcs verdiktjével.
Amikor láttam, hogy ügyemről több szót nem kívánnak ejteni, hanem valami délvidéki tokaszalonna pácolásának módozatait vitatják, azon kezdtem töprengeni, hogy mi is lenne számomra a kedvezőbb? Ha megtartom titkomat, hogy értem a nyelvüket, vagy ha barátságba keveredem ezzel e két detektívvel. Végül úgy döntöttem, nagyobb hasznomra válik, ha brúderkodni kezdek velük, és kipuhatolom, mit tudnak rólam, miféle vádakkal kell majd szembenéznem. (Habár így utólag bevallhatom, magabízó hetykeséggel néztem jövőm elébe, hiszen mérget vettem volna rá, hogy a magyar hatóságok a segítségemre sietnek.)
Ha már így alakult, hát jöjjetek csak a keblemre testvérkéim, gondoltam, és megszólaltam: Dragi prijatyeli, vagyis kedves barátaim, mondom nekik szerbül, hisz az alig különbözik a horváttól. Figyelmeztetem önöket, vigyázzanak, mert értem a nyelvüket, és a világért sem kívánnám kifürkészni titkaikat. Mivel én a budai Tabánban nőttem föl, hol szerbek élnek együtt németekkel, és az én anyácskám bizony szerb, apám meg sváb, hát beszélem szülőim nyelvét. Ok meglepetten bólogatnak, én meg folytatom.

Amúgy meg ideje lenne már összefognunk a magyar kutyák ellen. Mert ne higgyék, kedves uraim, hogy minket, Magyarországon élő szerbeket nem tapos éppúgy a magyar csizma, mint ahogy a horvát nemzetet tapossa. Magam egyébként az illirizmus híve vagyok, álmom az egyesített délszláv független királyság, suttogom a két detektívnek.
Igen csodálkoznak ezen, azonban a délszláv függetlenségről szőtt álmaimról nem kívánnak többet megtudni. Viszont jóval barátságosabbak lesznek. Kisvártatva elmesélik, hogy Frank képviselő úr magát a bánt kérte meg, hogy fi gyeltessen engem, mert - ahogy ok tudják - olyan magyar papírosok voltak a kezemben, melyet egy osztrák udvari ember aligha ismerhet, én mégis annak adtam ki magam. Ez lett gyanús Franknak, és amikor a detektívek látták, hogy Zágrábból Budapestre megyek Bécs helyett, hamar kiderítették, hogy ki rejtőzik az osztrák főhivatalnok álcája mögött.
Azt persze elismerem, mondom nekik, hogy nem báró Berger von Waldenegg vagyok, de tévednek az urak, ha azt hiszik, hogy magyar zsoldban állok. Erről azonban most nem mondhatok többet, majd a bán nagyméltóságának fölfedem küldetésemet. Legyen elég annyi, hogy a legmagasabb körök utasításai alapján jártam el, biccentek fölfelé, és elhihetik az urak, hogy ez Horvátország érdekeinek is a legteljesebb mértékben megfelel.

Persze fogalmam sincs arról, hogy mit mondanék a bánnak, de ki időt nyer, életet nyer, majd csak kitalálok valamit. Ezekkel a ködös mondatokkal azonban elérem, hogy kezdenek kesztyűs kézzel bánni velem a detektívek, és azt is megértik, hiába faggatnak, akkor sem mondhatok nekik többet.
Detektív urak!, a politika hínaras vidékéről evezzünk inkább a gasztronómia kedélyesebb vizeire, javasolom, ugyanis, ha egy vonat elindul velem, nekem azonnal korogni kezd a gyomrom, főleg, ha egy pazar kínálatú buff et-vagont is a szerelvényhez kapcsoltak. Márpedig néhány kocsival elottünk egy ilyen robog. Így megkérem uraságtokat, hívják már ide a kalauzt az étlappal, hadd tegyük kellemessé ezt a kínos utazást egy fejedelmi falással. De az árakkal ne törődjenek, uraim, a vendégeim.
A kicsi ott marad vigyázni rám, a hosszú meg intézi az ételt, melyet a fülkébe hozat. Szóval kedélyesen telik az út. Miközben eszünk, Milica nagyanyám budai szerb ételeit hasonlítgatjuk a horvát konyhához, és persze számtalan hasonlóságot találunk. Jól mulatnak a nyelven, melyet beszélek, s bár értenek mindent, olykor hangosan derülnek egy-egy szófordulaton. Háromszáz éve, hogy leszakadtunk az anyanemzetről, és úgy maradt a nyelvünk, magyarázom, de nekik nagyon tetszik, ahogy beszélek. Ljubázán, mondják, már hogy kedves.

Én meg azon vagyok, hogy maradjak csak nekik egy ilyen kedvesen beszélő, megnyerő fickó, akit ok félreértésből fogtak le. Majd tisztázom magam a parancsnokaiknál.
A zágrábi főkapitányságra vittek, és egy igazán kellemes cellába zártak, amely az úri előzetesek helye lehetett. Egyedül voltam a már-már polgárian berendezett börtönben, de csak másnap hallgattak ki. Volt idom gondolkodni. Tudtam, hogy mielőbb föl kellene vennem a kapcsolatot Ábrányival, akinek csak egy szavába kerül, hogy kiszabadítsanak a magyar hatóságok, ugyanakkor nem szívesen fedtem volna még föl a budapesti kapcsolataimat, miért is úgy döntöttem, hogy Irmát kérem a közvetítésre.
Másnap, ha nem is a bánhoz vittek, de maga a főkapitány is jelen volt a meghallgatáson. Mint a magyar korona alattvalói, nemigen faggattak megbízóim felől, szóba sem hozták, hogy elhoztam Frank képviselőtőol a trializmustervezetet, pedig nyilván tudomással bírtak róla, hanem azzal vádoltak, hogy magamat osztrák főhivatalnoknak kiadva kicsaltam Grigorics apáttól tízezer koronát. Amúgy a hercegérsek eminenciáját, valamint Frank képviselő méltóságát, a Jogpárt elnökét is megtévesztettem, hogy magamat másnak adtam ki, de a tőlük kapott ajándékokról nem esett szó a kihallgatáson. Az egészből arra következtettem, hogy mindenről tudnak, Frank terveiről, a briliánssal díszített ajándékairól, az érsek húszezer koronás kenőpénzéről, de csupán Grigorics tett följelentést.

A türelmüket kértem, biztosítottam őket a horvát nép iránti tiszteletemről - ennek demonstrálásaként folyton szerbre váltottam, de ok leintettek, hogy inkább németül beszéljek -, hangsúlyoztam, hogy félreértik zágrábi utazásomat, de higgyék el, a bánnál majd tisztáznak engem a felsőbb hatóságok, és akkor remélem, barátságban válunk el egymástól. Mindenesetre, nekik semmit sem mondhatok. Csupán egy kérésem van: mivelhogy rokonaim már elhunytak, tegyék lehetővé, hogy menyasszonyomnak telefonozzak.
Irmának annyit mondtam, hogy bajba kerültem, Zágrábban tartanak fogva, s mielőtt bármit kérhettem volna, o azonnal biztosított róla, hogy indul hozzám, holnapra intézzek neki beszélőt.
Nem a tőle megszokott pasztellszín kelmékből varrt ruhakölteményben, hanem egyszerű fekete ancugban érkezett, arca előtt fátyollal. Mint egy negyvennyolcas honvédtiszt bánatos özvegye, olyan volt, s a börtönszemélyzet a legnagyobb tisztelettel adózott e nyúlánk, vörös, sápadt arcú dámának.
Na, uram, mondta horvátul a börtönmester, magának aztán fess menyasszonya van, és látszik, majd belebetegszik, hogy uraságodat bekasztliztuk.
Mit mondott?, kérdezte Irma, mikor az őr magunkra hagyott bennünket polgárian berendezett cellámban.

Hogy szép vagy, feleltem, aztán félrehajtottam a fátylát, és finoman megcsókoltam. Tejeskávét meg kalácsot hozattam az őrrel a szomszédos kávéházból, aki szívesen teljesítette kérésemet, mivel az előző napokban is onnan rendeltem az ételt és az italt, s tudta, busás borravalóra számíthat. A kávézás közben felállítottuk haditervünket. Irma fölkeresi Ábrányit, megbeszéli vele, hogyan szabadítanak ki engem, majd elém tárja a felsőbb helyek megmentési tervét. Nőm távozása után még mindig nem sejtettem, hogy milyen szorult helyzetbe kerültem, újságokat olvasgattam, a szabadulásom utáni szakítások tervén gondolkodtam. Csak három nap kellett, hogy visszaérkezzen Irma, és egy újabb kedélyesnek induló kávézáson beszámoljon küldetéséről.
Fogadott Ábrányi sajtófőnök, de mikor mondtam neki, hogy a te követségedben érkeztem, és hogy lefogtak, hidegen közölte velem, o nem ismer semmiféle Trüffel Milánt. Mire én fölháborodva figyelmeztettem, hogy hisz a maguk kérésére járt Zágrábban, erre fölpattant, hogy sajnálja, de valami félreértés áldozata lettem, és kitessékelt.
Tehát ejtettek. Levadásztam nekik a dokumentumot, fölfedtem Frank árulását, és mégis ejtettek, mondtam reményt vesztve Irmának. O átölelt, megszorította a vállam, és a fülembe súgta: Szegény barátom.

Ennél nem is tehetett többet. Fordult volna a kapcsolataihoz, mondjuk ahhoz a Waldenegghez, akinek a nevében szélhámoskodtam? Még jó, ha nem szereznek bécsi patrónusai tudomást rólam, és nem sodrom őt is veszélybe, villant át agyamon. Megköszöntem a segítségét, könnyes szemmel távozott tőlem Irma. És megvallom, én is könnyeztem.
Most aztán hasonló elkeseredés lett rajtam úrrá, mint első letartóztatásomat követően, ám ez most csak két napig tartott. A cella ablakából egy belső udvarra láttam, az őszi eső állandóan verte a szürke kőburkolatot, és én naphosszat ezt bámultam. Kellett neked, Trüffel, politikai szolgálatba állnod, korholtam magam. Pont most, amikor a horvátokkal nyílt konfliktusba bonyolódtunk Kossuth Ferenc ostoba szabályzata miatt. (Ugyanis miniszterként elrendelte a horvátországi vasutakon a magyar nyelv használatát, ami zavargásokat váltott ki.) Ebben a darázsfészekben akartál te nyúlkálni? Aztán beláttam, egyedül én tehetek róla, hogy lebuktam. Önhitten szálltam fel a pesti gyorsra, föl sem merült bennem, hogy Frankék detektíveket állítottak rám. Ha először Bécsbe megyek, ha figyelem, hogy követnek-e, ha a kopók elől a Burg kancelláriájának kapuja alatt tűnök el.

Ha, ha, csupa ha, mellyel már elkéstél, Trüffel, mondtam rabságom harmadik napján, és papírt hozattam, hogy fölkészüljek a tárgyalásra. Ettől fogva megnyíltam vallatóimnak - persze bizonyos határokig -, s december környékén, amikor az egyik zsaró egy zágrábi lap riporterét ajánlotta be hozzám, aki hallott felőlem, igent mondtam neki.
Ekkoriban kerestek föl az érsek és Frank ügyvédjei is, hogy bár bunvádi följelentést nem tesznek ellenem, de az ügyfelüktől megtévesztéssel kicsalt ajándékokat polgári peres úton viszszakövetelik. Erre úgy döntöttem, önként adom ezt vissza, s bejelentésemet a főtárgyaláson teszem meg, ezzel magam mellé állítva a közönséget, s tán a bíróságot is.
Hamarosan "Akit magára hagyott a birodalmi politika" címmel megjelent velem az első riport, amelyet több is követett. Sorra érkeztek a budapesti és bécsi újságírók, s én lábamat hanyagul keresztbevetve, aranykravátlis Cabaro szivarral a kezemben fecsegtem a titkokról, kiélvezve a népszerűséget. És ez az érdeklődés, amellyel perem előkészítő szakában voltam kitüntetve, szinte eltörpült ahhoz a fénycsóvához képest, amely aztán a kilencszáztíz januárjára kitűzött főtárgyaláson irányult rám. Itt nemcsak a monarchia sajtója képviseltette magát, hanem jelen volt több európai lap reportőre, sőt, az osztrák és a magyar kormány képviselői is.

A királyi ügyész vádbeszédében csupán Grigorics apát tízezer koronás megrövidítésében kéri elmarasztalásomat, s mivel a bunvádi perrendtartást az elmúlt hónapokban alaposan áttanulmányoztam, tudom, hogy az ítélet sem terjeszkedhet túl ezen. Így hát fecseghetek bátran. Tekintetes bíróság, hajtom meg magam a pulpitus irányába, mikor először kapok szót. Nagyra becsült hölgyeim, tisztelt uraim, kedves sajtómunkások, hajdani kollégáim, fordulok a közönség felé, s úgy is maradok, mert először hozzájuk intézek néhány mondatot. Amikor annak reményében jöttek ma ide, hogy egy nem közönséges tárgyalás szem- és fültanúi lesznek, nem tévedtek. Egy ártatlan ember meghurcolásának lehetnek hamarosan tanúi, justizmord szag terjeng a teremben, emelem magasba a fejem, úgy szimatolok, de közönségem hangos tetszésnyilvánítását hallva a vezető bíró rám ripakodik, hogy forduljak a bíróság felé, és hagyjam abba a bohóckodást.
Ezután csak félig fordítom testemet a bírói pulpitus felé, hogy apró fejfordítással máris közönségemnek mutassam magam, annál is inkább, mert jó néhány redakció rajzolója dolgozik a teremben, s elképzelem, ahogy a berlini és párizsi lapokban megjelennek a rajzok, ahol szürke zsakettemben vádlón emelem karomat a bíró irányába. Hiszen ezért utasítottam vissza az ügyvédet, kívántam magamat védeni, hogy több alkalmam legyen a szereplésre!

Majd' huszonöt év távlatából most elmondhatom, hogy amennyire lesújtott elfogatásom ténye, annyira fölvillanyozott a lehetőség, hogy briliáns szakításomat a világ elé tárhatom. Egyesíthetem végre színészi működésemet csapolási tudományommal! Enigmám fazekáról leemelhetem a födőt, hogy a közönségnek is betekintést engedjek egy ügyes csalássorozat rejtelmeibe! Persze mindezt úgy, hogy magamat ne hozzam rosszabb helyzetbe, mint amilyenben már amúgy is vagyok.
Önök előtt egy magyar királyi diplomata áll, akit államérdekből titkos küldetéssel bíztak meg, s most hazája megtagadta, mondom el többször is, de ilyenkor a bíró folyton azon mesterkedik, hogy visszatérítsen Grigorics apát tízezer koronájához. Én azonban makacsul ragaszkodom hozzá, hogy ez az ügy nem tekinthető magában, hisz csupán egy titkos küldetés mellékága. Tekintetes bíróság, mivel megbízóm, a magyar királyi miniszterelnökség magamra hagyott, ezért a titoktartás alól fölmentettnek tekintem magam, mondom a magyar, a horvát és az osztrák kormány küldötteinek legnagyobb kínjára, akik az első sorokban ülnek. Fölfedem, hogy a Jogpárt elnökének árulását kellett bizonyítanom, hogy a magyar kormány háta mögött az udvarral tárgyal, hogy miközben magyar zsoldban áll, bécsi pénzeket is elfogad. Megbízásomnak eleget téve megszereztem Frank titkos trializmustervezetét, melyet Bécsben bizonyos körök már korábban is jól ismertek, teszem hozzá az első sor felé fordulva.

Hogy magyar alattvalóként, hazám parancsára egy titkos diplomáciai megbízást végrehajtva a vesztegetés és a korrupció miazmás, dohos barlangjaiba is bekényszerültem, tekintetes bíróság, arról magam aligha tehetek.
Hogy Horvát-Szlavonország fővárosában oly hercegérsek székel, ki húszezer koronával akart engem megvesztegetni, hogy járjak el ügyében, hogy pazarló, alantasait megrövidítő, saját családját elvtelenül támogató tettei fölött szemet hunyjon a bécsi udvar, ez, kérem, a zágrábi közállapotok legszomorúbb bizonyítéka. Az, hogy Frank képviselő briliánsokkal dúsan kirakott tárgyakkal halmozott el engem, mert osztrák főhivatalnoknak vélt, sötét árnyékot vet a horvát parlamentarizmusra. Én, aki egy i_ úkori - megjegyzem, szerelmi vakság okán elkövetett - botlástól eltekintve, bűntelen és büntetlen vagyok, kétségbeesve tapasztaltam e temérdek mocskot.
Becsületességem ékes bizonyítéka, hogy igaz, átvettem az érsektől és Grigorics apáttól a pénzt - utóbbi azért kívánt megvesztegetni, hogy püspökséget járjak ki neki -, de van-e fogalma a tekintetes bíróságnak, hogy mit terveztem ezzel a jelentős összeggel?
A bíró nagyot sóhajt, aztán legyint, hogy mondjam.

Azt terveztem, tekintetes bíróság, hogy valóban arra használom e tízezreket, melyre átadóik, e cinikus fráterek, szemüket csippentve, álságosan hivatkoztak: Jótékony célra. A pénz és az értékes ajándékok hiánytalanul megvannak, hisz éppen a lefogásomat követő napokban kívántam ezt a bécsi és a zágrábi szegénysegélyező egyleteknek átadni, mondom, és szívemre tapasztom a kezem, melyet hangos nevetés és tetszésnyilvánítás fogad a közönség soraiból. A bíró bosszúsan ingatja fejét, de nem szól. Én folytatom.
Mivel e jelentős összegeket, illetve a Frank pártelnöktől kapott értékes tárgyakat - úgymint: az aranytárcát, a gyűrűt és a nyakkendőtűt, mind briliánsokkal kirakva - jelen helyzetemben nem áll módomban jótékonysági célokra fordítani, átadnám a tekintetes bíróságnak. Ugyanakkor nyomatékkal kérem önöket, hogy semmiképpen se juttassák ezeket vissza eredeti tulajdonosaiknak, kik nemtelen céljaik elérésére szánták e javakat, hanem fordítsák azt a szegények megsegítésére.
A főbíró erre félbeszakít, nehogy azt higgyem már, hogy én fogom megszabni, mi lesz a kizsarolt értékekkel.
A közönség nevet, tapsol, én meghajtom magam feléjük, de a főbíró rendreutasít, hogy elég a ripacskodásból. Én azonban elégedett vagyok az alakításommal, és látom, a publikum is jól mulat.

Az ítélethirdetést megelőző nap estéjén azonban váratlan vendéget kaptam. A tagbaszakadt szakállas férfi - amikor bemutatkozásképpen megszorította a kezemet - a neve helyett azt mondta, hogy Budapestről érkezett, és közös ismerőseink ajánlatát hozza.
Trüffel úr, maga kutyaszorítóba került, vágott bele azonnal mondandójába. Közös barátaink egyrészt hálásak önnek, hogy megszerezte a kívánt dokumentumokat, másrészt értetlenül állanak az előtt, hogy kegyed, akivel csak szembetalálkozott, mindenkiről legombolt egy rakás pénzt, és most be akarja piszkolni az összes politikai erőt. Akár nyolc évet is kaphat, mint visszaeső, mondta, aztán hátradőlt a széken, és ujjait kezdte ropogtatni, egyenként, ráérősen.
Hogy nyolc év?! Hogy harmincnégy évesen, életem teljében ennyi időt elvesztegessek?, kiáltottam föl. Én ez idáig abban bíztam, hogy végül Ábrányiék.
Kérem, hagyjuk a neveket!, kiáltott rám ingerülten.
Szóval, abban bíztam, hogy közös barátaink a kulisszák mögött megegyeztek a horvátokkal, és ez csak egy színjáték, a végén megúszom fölfüggesztettel.

Nem egyeztek meg, Trüffel úr, mert maga túllépve hatáskörét, köztörvényes bűncselekmények sorát követte el. És ezt még azzal tetézi, hogy színészkedik a tárgyalóteremben, mocskol bennünket, beszél tücsköt-bogarat. Már fél Európa sajtója ránk figyel. Maga tényleg úgy viselkedik, mint egy bohózat főszereploje. De téved, Trüffel úr, ez nem színház, ez a maga bőrére megy. Ez véresen komoly ügy, mert kegyed nyolc év alatt elpusztul a fegyházban. Na jó, lehet, hogy csak meghibban, tette hozzá némi gondolkodás után.
Mondja csak, maga azért jött, hogy riogasson, vagy tényleg ajánlattal érkezet?, szedtem össze magam.
Trüffel, maga a holnapi tárgyaláson visszavonja a magyar, az osztrák és a horvát állami szervekkel, személyiségekkel kapcsolatos vádjait, bevallja, hogy Grigorics apátot rászedte, hogy egyszerű csalás volt az egész. A többi eddig hangoztatott hadováit pedig csak kitalálta, és ezennel most ezeket visszavonja.
És akkor fölmentenek?

Nem, akkor megússza négy évvel, amit majd negyedelünk, és három év múlva szabad. Ezenkívül értesítjük a börtönigazgatót, hogy bánjanak magával kesztyűs kézzel. Ja, és még valami, bécsi barátnőjét sem jelentjük föl az udvarnál. Csak ültem a priccs szélén és hallgattam. Megegyeztünk?, kérdezte vendégem.
Csak arra volt erőm, hogy bólintsak.
Akkor holnap a tárgyalóteremben. De szedje össze magát, vert hátba, és kopogott az őrnek, hogy távozik.
Egész éjszaka a jövőmön töprengtem. Elért hát engem is - ami a legkiválóbb bűnözőket is egyszer utoléri - a több éves börtön. (Ugyanis addig én csak hat hónapot ültem, azt is még húszévesen.) Persze, tudom, csupán attól jobb vagy rosszabb valaki ebben a szakmában, hogy gyakrabban vagy ritkábban kerül hűvösre, de nem attól, hogy soha, nyugtattam magam. S ekkor bánnak majd velem, talán kapok valami irodai munkát. És már szőttem is a terveket, hogyan tudom a leghasznosabban, a lehetőségekhez képest a legkellemesebben eltölteni a büntetésemet. Pénzem bőven van, s ez nyilván segít majd. Hát adjam át magam a mélabúnak? Illik ez egy gyakorló életművészhez? Ha már változtatni nem tudsz, mondtam magamnak, hát hozd ki a helyzetből, amit csak lehet!

És másnap már emelt fővel érkeztem a tárgyalóterembe. Újabb szerepet kaptál a rendezőtől, Milán, most ezt játszd el ügyesen, bíztattam magam, és szót kértem, hogy fontos bejelentésem lenne. A bíró - aki már nyilván mindenről tudott - azonnal megadta a szót.
Tekintetes bíróság, kedves jelenlévők, fordultam a közönség felé. Visszavonom eddigi vallomásomat. Semmilyen diplomáciai megbízásom nem volt, ezért azt sem állíthatom, hogy a korrupció dohos barlangjába tévedtem, így természetesen az sem igaz, hogy bármiféle kapcsolatom lenne politikusokkal, akik nyilván talpig becsületesek. Azért jöttem csupán ide, hogy Grigorics apáttól minél több pénzt kicsaljak, és sikerült is tízezer koronát kiszednem belőle, mondtam, s kissé meghajoltam, mint komédiás koromban, amikor a Csiky-darab végén azzal távoztam a színpadról, hogy "Se pénz, se feleség - lefőztek. Ajánlom magam". De míg akkor tombolt a publikum, most hangos moraj futott végig a termen. Látom, magyarázatot várnak, folytattam. Talán tudják, hogy egykoron egy vándorszínházzal jártam az országot, s azóta is igen szívesen engedek a kísértésnek, hogy belebújjak egy-egy szerepbe. Csak játszottam, kérem. Tekintetes bíróság, tehát kérem jegyzőkönyvbe venni iménti vallomásomat, mely színigaz, mondtam, és leültem.

S most én is ezt teszem hôsöm nyomát követve. Amikor megmutattam a bakternak a képet, bólintott, hogy emlékszik az úrra, mert ritka dolog, hogy a Pest felôl jövô gyorsról valaki leszálljon itt, hiszen inkább a trieszti kirándulóvonattal érkeznek a látogatók.
Négy évet kaptam. Büntetésemet a leghíresebb horvátországi büntetőintézetben, Lepoglaván kellett letöltenem, ebben a Varasd vármegye Ivanec járásában fekvő színhorvát kisvárosban, ahol vagy hatszáz éve Cillei Herman gróf pálos kolostort alapított - ahol Korvin János is nyugszik -, és mely ősi egyházi erődítmény egy ideje fegyházként és börtönként szolgál, de ez már egy másik történet. Azt azonban elárulom, hogy többé állami megbízásból nem dolgoztam. Csak saját ötletből, saját zsebre.

És úgy ítéltem, hogy némi friss tengergyümölcse, kivált egy tucat osztriga elfogyasztása ilyennek minôsül, hiszen Havasi úr is belátná, hogy e csemegéknek a legnagyobb ellensége a szállítás, csakis frissen élvezhetôk. Erre még nem adódott lehetôségem, hát ez ne lenne az ésszerűség határain belül?, töprengtem, miközben haragoszöld héjú lemont facsartam a kagyló opálszín húsára. Ebéd után föladtam a következô jelentésemet, mely szerint a sikkasztó Miramaréban bukkant föl, elsétált a szomorú sorsú fôherceg utolsó európai lakhelyéhez, hová az pompás műgyűjteményét hordta össze. Ecseteltem a kastély szépségét, a hely lélegzetállító fekvését s ezzel kriminálhôsöm finom ízlését. Végül hogy Kecskeméthy ismeretlen helyre távozott, de meghagytam a reményt, ha minden találékonyságomat latba vetem, tán a nyomára bukkanok.

[ « Vissza ]