Trüffel Milán
A regényből irodalmi folyóiratokban megjelent részletek, novella adaptációk

Trüffel Milán elhagyja kedvesét
Élet és irodalom 2009. 41.szám

Kilencszázhárom tavaszától komédiásokat kísérgettem városról városra, Zelma, a drámai szende miatt. De mikor közeledett megismerkedésünk egyéves jubileuma, egyre biztosabb voltam benne, hogy hamarosan véget vetek ennek a liaisonnak. Untam már a lányt. Kapcsolatunk elején sem voltam igazán szerelmes, kezdetben a szelídsége, aztán meg éppen a vadsága fogott meg, ugyanis az ágyban megvadult. Kicsiny mellének bimbaja tokocskájából - ahol egyébként rejtve lakozott -, ha eluralta a vágy, előugrott, s ezzel mintha jelt adott volna egész testének, remegni kezdett minden porcikája. Szép ívű vádliját kellett ilyenkor harapdálnom, mire egyre hangosabban kiáltozott, de úgy, hogy tabáni házam dupla ablakait még nyáron is be kellett zárnom. S ekkor öle pihéi közül, mint a gyík a naptól forrósodó kő repedéséből, előbújt, s meredezni kezdett egy már-már fallosz méretű húsocska. Ilyesmivel addig még nem találkoztam.

De hát az idő, a megszokás, szóval untam már a lányt. Valami szép ajándékkal kívántam elbocsátani, s mivel egy előző szakításomból bőven akadt akkoriban pénzem, a reggeli vonattal Szolnokról - ahol éppen föllépett a társulat - Pestre utaztam, és a Haris bazár ékszerüzletében kiválasztottam egy gyémántokkal kirakott collier-t.
Csekkel fizetek, mondtam az ékszerésznek, aki végigmérte kifogástalan frakkomat, csillogó cilinderemet, majd bólintott, elém tolta a tintatartót, s mialatt töltöttem a bankutalványt, az irodájába hátrált.
Mikor savanyú arccal visszatért, rájöttem, a banknak próbált telefonozni, hogy ellenőrizze, akad-e háromezer korona a számlámon. De hiszen szombat délután egy órára jár, a bankok már bezártak, de megnyugodhatsz, barátom, van fedezet a csekk mögött, mosolyodtam el magamban. A kereskedő szó nélkül átvette a kitöltött utalványt, én zsebre vágtam az ékszert és a számlát, majd távoztam.
Nem akar tőlem semmit?, kérdi váratlanul. Már órák óta ülünk itt, és nem kér tőlem semmit. Hogy intézzek valami jó kis állami megbízást, nyomjam be valahová a rokonát. Én nem vagyok ehhez szokva, kérem, mondja mímelt sértődéssel.

A szolnoki vonaton óvatosan fölemeltem a doboz fedelét, gyönyörködtem a briliánsok parázs fényében, hirtelen lecsaptam a bársonyskatulya tetejét, az ablakon bámultam kifelé, aztán nyugtalanul a folyosót róttam. Szagot kaptam, és most már nem nyughattam. Az állomásról a fogadóba vitettem magam, a jelmeztárból elemeltem egy fórhantos frakkot, azt öltöttem magamra, a főpostára hajtattam, ahol az öreg csibésznek, Komlós Ármin cimborámnak sürgönyöztem, hogy milyen tartalmú táviratot várok tőle másnap, aztán az állomásra vitettem magam. Mivel a következő vonat Ceglédre indult, hát ide vettem jegyet.
Este hatra értem a városkába. A főutcán egyetlen - igaz, meglehetősen elegáns - ékszerüzletet találtam.
Az ékszerész már pakolja befelé a kirakatból az értékesebb smukkokat, bizalmatlanul méreget, előhúzom a collier-t és a számlát, elébe teszem, majd hosszas magyarázkodásba kezdek.

A Haris bazárban vásároltam ezt a csinos darabot ceglédi menyasszonyomnak, de az illető hölgyet in flagranti találtam az imént, ne is kérdezze a tekintetes úr, hogy ki az a lány, mert mint talpig úriember semmiképpen sem fedhetem föl kilétét. De annyit mondhatok, hogy én ebbe a bűnös városba a lábamat sem teszem be többé, mert a gabonaszakma sem egy katolikus leánynevelde, de még ott sem szedtek rá így soha.
Szóval a gabonaszakmában tevékenykedik az úr?, szakít félbe az ékszerész, miközben bal szemével többször végigmér, mert a jobbon még mindig ott a gukkerszerű nagyító, mellyel a nyakéket vizsgálja.
Trüffel Milán, a budai Tabán Arany kacsa utcájának lakosa vagyok, gabona-nagykereskedő, szolgálatára, hajtom meg magam előtte. Szóval a Haris bazárban vásárolta ezt uraságod. A Gyarmatinál, olvassa az ékszer dobozáról az arany betűket. Igen, kérem, ott, felelem készséggel.
Számlája is van, veszi ki a szeméből a nagyítót az ékszerész, pillant a papirosra, majd tekintete frakkom foltos revers-jén pihen meg. Aztán a pulton heverő kifogástalan cilindert nézi, bólint, mint aki megoldotta a rejtélyt, nyilván egy étteremben cserélte kopott tökfedőjét a szélhámos erre a finom darabra.

Csekkel fizetett, ugye?, kérdi végül.
Természetesen csekkel, de mi dolga önnek azzal?, lendülök támadásba. Nem venni akarok én magától, hanem hogy a menyasszonyom érdemtelenné vált, hát eladnám a nyakravalót. Beérném kétezer koronával, látja, háromezerért vettem.
Ekkor lép ki a hátsó helyiségből az ékszerészné, átveszi férjétől a velem való foglalatoskodást, miközben a tulajdonos becsukja maga mögött az iroda ajtaját. Gondolom, először a Haris bazárt kéri a telefonközpontos kisasszonytól, hogy ellenőrizték-e csekkem validitását, merthogy most túl akarok adni az ékszeren, s amikor megtudhatja, hogy nem, már hívja is a rendőrséget. Jöhetnek egy veszélyes csekkhamisítóért.
Mikor megérkeznek a rendőrök, dühödten tiltakozom, hogy nagy hibát követnek el, ha most elfognak.
Sokba fog az még magának kerülni, ékszerész uram, ha most nem vonja vissza sértő, hamis vádját. Nagy kár ér engem, ha lefogat, sziszegem a boltos arcába.

De ő csak nevetgél, és dörzsöli a markát, hogy milyen bölcs találmány is ez a távbeszélő, látod, drágám, mondtam én, hogy vezettessük be, most egyből lelepleztük ezt a veszélyes svihákot.
A rangidős hadnagy aláírat a kereskedővel valami papirost, hogy csekkhamisítással gyanúsít engem, és a városi kapitányságra kísérnek. A hadnagynak aztán jegyzőkönyvbe mondom ékszervásárlásom történetét, elismerem, hogy bankzárás után esett a vásárlás, de határozottan állítom, hogy számlám bőven fedezi a vételt, és nyomatékosan figyelmeztetem, ha nem enged szabadon, akkor nem utazhatok Pestre, és abból szörnyű károm származik.
Ötven vagon bánáti búzára kötendő szerződés vár a Seehmann kávéházban, amelyről a hadnagy úr is bizonyára tudja, hogy itt köttetnek a legnagyobb gabonás tranzakciók, és ha vasárnap délelőtt tízkor nem leszek ott, akkor elszáll az üzlet, és az nagyon sokba fog kerülni valakinek.
Hát, nem nekem, az biztos, morogja a hadnagy, és szorgosan mártogatja a tollát, írja, amit mondok. Szabályos följelentés van maga ellen alapos gyanúval. Amíg nem tisztáztuk az ügyet, maga itt marad.

Persze tudtam én jól, hogy hétfő tíz óráig itt kell dekkolnom, akkor nyitnak a bankok. Végigheveredtem a priccsen, s este kilenckor zörgettem az ügyeletesnek, hogy adnék neki ötven koronát, hozzon már némi meleg ételt a főtéri fogadóból.
Ha lehet, valami környéken lőtt nyulat, savanyú mártással, gombócokkal, de mindjárt három adagot, hogy ne csak magamban egyek, hanem maguk ketten, szolgálatosok is tartsanak velem. Italt meg tetszés szerint válasszon az őrmester úr!
A hatalmas pénzt - majd' egyhavi bére a rendőrnek - bizonytalanul vette át a tiszthelyettes, aztán fél óra múlva nyílt a cella ajtaja, hogy jöjjek csak az őrszobára, megjött a vacsora. Nyúlvadas, és sört hozott hozzá, ötliteres kancsóban, ha megfelel nekem. Megfelelt. Rendkívüli esemény nem történt az őrszobán vasárnap, hacsak az nem, hogy reggelire sült vért ettünk pirított hagymával, forró májas hurkát reszelt tormával és angol mustárral, erre is sört ittunk, aztán az őrmester áthozta a Korona étlapját, hogy összeállítsuk az ebéd fogásait.
De, uraim, kérem önöket, ne szerénykedjenek, ne az árakat nézzék! Hát egyszer élünk, nem?, vágtam hátba a kövér törzsőrmestert, akinek az étlapot olvasva csillogó nyálbuborék jelent meg a szája szegletében.

Napközben az irodában múlattam a napot, rendőrségi újságokat lapozgattam, ebéd után meg bekérezkedtem tömlöcömbe némi délutáni alvásra.
Hétfőn fél tizenegykor nyílt a cella ajtaja, én már megmosakodva, beretváltan álltam a priccsem mellett, és félrebillent fejjel, angyali türelemmel vártam a hadnagy magyarázkodását.
Nagyságos uram, kezdte a rendőrtiszt, fatális félreértés áldozatai vagyunk mindannyian. Az ön bankja közölte velünk, hogy bőséges fedezet áll csekkje mögött. Szíves elnézését kérem, remélem, jól bántak nagyságoddal, és természetesen azonnal elhagyhatja ezt az ön számára bizonyára rossz emlékű épületet, bokázott, és átnyújtotta a collier-t.
Elkértem a jegyzőkönyv másolatát, és csak annyit mondtam:
Derék emberei vannak, hadnagy úr, a rendőrséggel semmi gondom, nem úgy az engem hamisan vádoló ékszerésszel, akitől tetemes károm megtérítését fogom követelni.
A hadnagy széttárta kezét, majd búcsúzóul feszesen tisztelgett. Visszautaztam Szolnokra, ahol egy Komlós Ármin barátomtól érkezett sürgöny várt. Aztán átmentem Zelmához, akinek egy gyémántokkal dúsan kirakott collier-t ajándékoztam. Zelma örömkönnye a kék bársonydobozra csöppent.

De drágám, ez egy vagyonba került, szipogta.
Ugyan, semmiség, feleltem. Még lehet, hogy keresek is ezen a vásárláson.
Ezen mindketten jót nevettünk, Zelma az ölembe ült, vádlija finoman megremegett, s mikor ezt észrevettem, gyorsabban kezdtem szedni a levegőt.
Csak szerdán utaztam ismét Ceglédre, mikorra már biztos voltam benne, hogy elterjedt a városban az ékszerész tévedése. A főutca legpompásabb réztáblájával hivalkodó ügyvédhez kopogtattam be először, bemutattam a számlát, a rendőrségi jegyzőkönyveket, Komlós sürgönyét, melyben határidős ajánlatot kaptam vasárnap tíz órára egy igen tekintélyes mennyiségű gabona megvásárlására. Az ügylet elmúlása miatt, erről később csatolnám a szakértői véleményeket, mintegy hatezer korona kár ért, ügyvéd úr, mondtam, melyet perrel szeretnék behajtani a nevezett ceglédi ékszerésztől, aki ellen egyúttal rágalmazás és hamis vád miatt büntető pert is indítanék.
A fiskális végigolvasta a papírokat, majd átsétáltunk az ékszerészüzletbe.

Én kimérten bólintottam, a kereskedő döbbenten bámulta megújult frakkomat, mielőtt jogi szakértőm a hátsó szobába invitálta. Később velem vonult félre az ügyvéd, s megkérdezte:
Nagyuram, nem akadna egyéb megoldás, mert egy ilyen per, kivált a büntető, ha anyagilag nem is, de erkölcsileg tönkretehetné az ékszerész urat.
A peren kívüli ésszerű egyezség nincs ellenemre, válaszoltam.
Háromszor fordult a fiskális, mire nyolcezer koronában kiegyeztünk. Átvettem a pénzt, egy százkoronást kicsippentettem belőle, átadtam a jogásznak, majd aláírtam a fogalmazványát, hogy semmiféle követelésem, becsületbéli, jogi elszámolnivalóm nincs az ékszerésszel. Mikor az ügyvéd távozott, s az ékszerész még mindig bambán bámult rám, ezüstfejű botommal megkopogtattam előtte a pultot, és ezt mondtam neki: Maga túl gyorsan ítél, barátom. Sőt, könnyelmű! Nyolcezer koronát csak így kidobni az ablakon, csóváltam meg a fejem, aztán távoztam.
Este tízre érek a Szolnoki Aranylakat étterem szálájába, ahol törzsasztaluknál találom Zádori színi direktort és Gyöngyi Izsó jellem- és atyaszínészt, s úgy döntök, hogy velük ünneplem meg sikeres ékszervásárlásomat.

Uraim, ma mindenki a vendégem!, ülök le az asztalukhoz.
De hogy ők egy lakomáról érkeztek, egy falat sem fér beléjük.
Fönséges volt, szuszog Zádori. Egy helyi likőrgyárostól jövünk, csupán égő gyomruk enyhítésére tértünk be ide egy savanyúvízre. Fönséges volt! Ez ám a magyar konyha!
Akkor mi szüksége kegyednek arra a Glück-féle digestol porra?, kérdem tőle, mert az igazgató a zsebében hordott bádogdobozból éppen azt töltögeti poharába.
Hát éppen azért! Egy wirtigli magyar lakomába bele kell betegedni.
A zabálónak, de nem az ínyencnek. Egy gourmet soha nem részegedik le, és soha nem tölti feszülésig a gyomrát. Keveset, de a legjobbat, Zádori uram, érvelek magabiztosan.
Keveset?! Abból a marhalábszár pörköltből, a káposztás meg túrós rétesből?! Hol él maga, Trüffel, a Holdon?!
Pesten... olykor meg Párizsban, abban a városban, hol a francia konyha emelt trónt a tizedik múzsának: Gasztereának. Ott, hol a mennyiség helyett a páratlan minőséggel kápráztatnak, hiszen a legmagasabb polcra helyezik az olyan apró teremtményeket, mint a fügemadár vagy a tejhal.

Fügemadár, tejhal. Fél fogamra se lenne elég, hát mennyi kéne abból, hogy éhemet vegye! Egyszerűbb egy marharostélyosból vagy hájas tyúkból jóllakni, ingatja a fejét Gyöngyi Izsó.
Barátom, maga kiváló színpadi művész, de csapnivaló az asztalnál. Jobb, ha hallgat, intem le.
Hogy ő mindent megeszik, amit csak eléje tesznek, ezért igazán méltatlannak tartja ítéletemet.
Na, ez az, művész úr. Mert azt, ugye elismeri, hogy a természet nem egyenlően látott el bennünket szemmel és füllel. Élnek köztünk vakok és süketek, de éles szemű mesterlövészek, és persze Offenbachok, Strauss Jánosok és Souppék is. Izsó barátom, az ön ízlelése vak. Vagy süket, ahogy jobban tetszik. Valószínű, hogy ezzel a fogyatékkal született. Amit maga elé tesznek, azt szó nélkül belapátolja...
Hogy én nem tudom, mi a jó?

Nem. Hogy mi a jó, azt nem! Hangsúlyozom, színészként megemelem ön előtt a cilinderem, tehát nem gázolok a becsületébe. De ön a jót nem képes elválasztani az ízetlentől, mit egy átlagember játszva megtesz. Ami csak ehető, azt magába pakolja. Persze annak, hogy ön bármiféle ízetlen vacakot rezzenéstelen arccal bekebelez, számtalan előnye is akad. Minő nagyszerű tulajdonság ez, ha teszem azt valaki a pesti Újvilág utcai Vendéglő a kövér tetűhöz nevezetű étterembe tér be. Ahol az evőeszközt az asztalhoz láncolják, és egy hurkatöltő-féleségből fröccsenti a tányérba a híg ételt a pincér. Na, egy ilyen ebédnél megfizethetetlen az efféle csodálatos orr és íny, mint a kegyedé, Izsó. De a Rókus Kórház melletti Arany kakasban is jót falhatna kend, ahol hatvan fillérért mérik a menüt, és a kórházi halottmosdatókból árad a karbolszag. De mennyivel nehezebb nekem!
Hogyhogy nehéz önnek?, kérdi a direktor.
Izsó barátunknak, ugye, könnyű, folytatom, ő mindent elnyel. Önnek sincs gondja az étkezéssel, direktor úr, hiszen képes a jót ízlelni, s ez a leggyakoribb a polgári konyhában. De uraim, a jó és a kitűnő közötti elválasztó mezsgye igencsak keskeny. Nagyon kevesen érezzük ezt a különbséget. S mi, akinek megadatott ez a különös képesség, folyvást hajszolnánk a kitűnőt, pedig az oly ritkán adódik, mint hazánk egén a szalonkák vonulása.
De, Trüffel, mintha magának nemcsak velünk, hanem a mi jó magyar konyhánkkal is baja lenne,

horkan föl Zádori direktor.
Dús és egyszerű konyha ez, mondom nekik. Dús a zsírtól és a mennyiségtől, és egyszerű a változatlansága okán. Két-háromféle levest főznek az úri házaknál, főfogásként meg csupán sültek, pörköltek és káposztás ételek kerülnek az asztalra. Desszertnek pedig jobbára hájas, nehéz tészták. Sajt persze sehol, pedig egy lakoma a záró sajt nélkül oly leányhoz hasonlít, aki bár szép volna, de csak fél szeme van. És, uraim, ki figyel itt az elfogyasztás módjára?!
A módjára, morog Gyöngyi Izsó. Hát miféle módjára? A levest tányérból kanalazzuk, a húst pedig késsel aprítjuk.
Igen, a módjára! Az asztali örömök szükséges kelléke a borok fensége, a teríték szépsége, a virágdíszítés, a finom beszélgetés. Athéni elegancia, római fényűzés, francia ízlés, ez a nyitja a pompás lakomának!
Ekkor éri el célját a direktornál a digestol por, mert eltitkolhatatlanul tör föl belőle a böffentések áradata. Boh-csánat, uraim, nyögi, bocsánat, de ahhhh...
Én ezt végszónak veszem. Ugyan minek szórjak disznók elé gyöngyöt?
Hát, ilyen nagy mellényt viseltem én akkor a sikeres csalás fölött érzett örömömben, két nappal azelőtt, hogy Zelmát végleg elhagytam.

[ « Vissza ]